2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Miközben a százéves Kultúrpalotára koncentrálunk és annak bűvkö-rében perzselődik, pergelődik hol erősebben, hol kevésbé aromásan a városi közvélemény, elfeledkezünk arról, hogy június 12-én, éppen 210 évvel ezelőtt tartatott az első marosvásárhelyi igazi, profik által előadott színi előadás.

Miközben a százéves Kultúrpalotára koncentrálunk és annak bűvkö-rében perzselődik, pergelődik hol erősebben, hol kevésbé aromásan a városi közvélemény, elfeledkezünk arról – vagy én lettem volna csupán figyelmetlen? könnyen megeshet –, hogy június 12-én, éppen 210 évvel ezelőtt tartatott az első marosvásárhelyi igazi, profik által előadott színi előadás. A korabeli vallomások szerint zsúfolásig megtöltötte a vásárhelyi publikum a deszkaszínházat, mely valahol a mai Őrnagy Péter Egyetem és a Papp Sándor Hillárius nemzeti lükejon közötti térségen állott, hol egyébiránt marhavásárok tartattak annak rendje és módja szerént. A színház építésére ki kellett kuncsorogni a város gőgös polgáraitól a faanyagot, levelezni kellett a magisztrátussal, hogy fogadja be egy nyári idényre a kolozsvári theatrumot. Maga Kotsi Patkó János, a vezető színész és olykor direktor, különben összeférhetetlen rabiátus ember jött le Vásárhelyre felügyelni a színház építését.
A színház épülete magán viselte minden jó szándék és főkirálybírói támogatás ellenére az ideiglenességet, a városi tanács folyton azzal cukkolta a nemes jádzó személyeket, hogy amint a színház visszamegyen Kolozsvárra, menten lebontatja a deckaalkotmányt, mert felettébb tűzveszélyes, no meg a lábasjószágoknak is kell a hely, ha gazduramék mustrálni, eladni-vásárolni, dicsérni kívánnák az állatot. (Akkoriban nagyobb figyelmet kapott a jószág, mint egy alakoskodó értelmiségi.)
Emez jámbor kérődzők bizony sokszor odadörgölték magukat vakarózás címén a színház falához, amely állandó bedőléssel (vagy kidőléssel? – ott kellett volna lennünk, hogy pontosan megmondhassuk) fenyegetett ennek okán. De nem csak. Hiszen ott voltak még a hízott ártányok, melyek bármikor kitúrhatták a sasfákat, amiket a Bese-erdőn, a város rengetegében vágtak le.
S ha már előadás is volt, akkor meg attól kellett tartani, hogy hamar kigyullad, mert a derék atyafiak ugyancsak pipásan ültek be a nézőtérre, és szívták bőszen, annak függvényében, hogy mekkora szenvedéllyel azonosultak a világot jelentő kölcsöndeszkákon a megformált, kiénekelt jellemekkel.
A város – derék mesterei voltak: csizmadiák, mészárosok, nyergesek, szabók, borbélyok vagy kovácsok és kardcsiszárok – tele volt kétszer-ötször annyi inassal, akiknek csiszlikségeiről órákig tudtak majsztrom uramék mesélni pirospozsgás alkonyatkor a kapuk előtt vagy a serkorcsmában istenfélő békés vasárnaponkint. Nos, ezek az elvetemült suhancok más foglalatosság hiányában – akkoriban még a szigetországban szunnyadozott a foci; tévé, mozi nem volt, a lányok elzártabbak voltak, mint az özvegyasszonyok, ismerkedni nehéz volt – azzal szórakoztak, hogy a magyar nyelv felkent ápolóit, a nemzet csinosodásáért ágáló férfiakat és nőket előadás közben megdobálták kővel, kaviccsal, mikor mi volt közelebb. (Pedig maguk is magyar-székely ivadékok voltak. Ez majdnem olyan volt, mintha mérkőzés közben a két szurkolótábor összekapna szép nemzetközi hagyomány szerint.) Egyszer pedig még a főbíró Nemes uram égő pipáját is kiütötték annak fölséges, ámbátor fogorvost soha nem látott szájából. Amaz pedig éktelen haragra gerjedett, de már nem volt kinek egy jókora taslit lekennie.
A színház és maga gróf Teleki Mihály főkirálybíró kerítésért folyamodott a tanácshoz, de az egy szál fát sem adott, mert a városon éppen a szokott és menetrendszerű nyári árvíz sepert végig (kellett a helyreállításhoz minden szálka), sőt arra emlékeztette a társulatot, magas rangú patrónusait, hogy a színház kétévi helybérrel adósa a városnak.
Na persze, az olvasó arra is kíváncsi, hogy mit is játszottak első ízben a székely fővárosban. Nos, a korszak divatos szerzőjétől, Kotzebue-tól (-től) a Nevelés formálja az embert című ötfelvonásos vígjátékot. Ki emlékszik rá? Kérem, csak az emelje föl a kezét.
Ha ebben valaki célzatosságot lát, annak üzenem, e sorok írója csupán egy emlékezetből kihullott évforduló kapcsán szólott a régi színházról. Dehogy a mairól...

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató