2021. május 12., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Mikor a Kövesdomb magán-háznegyedébe költöztünk, munkába menet minden reggel rám ugatott az egyik kis sarokház kerítése mögül.

Így hívták. Ezt csak utóbb tudtam meg a szomszéd bácsitól.

Mikor a Kövesdomb magán-háznegyedébe költöztünk, munkába menet minden reggel rám ugatott az egyik kis sarokház kerítése mögül. Hirtelen ugrott a kerítés felé, első napokban meg is ijesztett harcias viselkedésével. Idővel aztán megszoktam, tudtam, hogy mindig megszólal, bárki is közelít a házhoz. Védte a portát. Hivatásának teljes tudatában. Nem is nagyon merészkedett senki közel a kerítéshez, pláne a kapuhoz. Közepes méretű kiskutya volt, szemét eltakarta szép hosszú, fehér-fekete foltokkal tarkított szőre. Lelkiismeretesen végezte munkáját, gazdija nyugodtan alhatott, a kerítésen belül minden és mindenki biztonságban volt a nap minden szakában.

Aztán egy nap mintha kiürült volna a kis ház. Igen, elköltözött a gazdi. – Eladta a házat, tömbházba költözött – mondták. De csak a család embertagjai költöztek, mert a kutyus ott maradt. Talán így állt a szerződésben…

Munkások jelentek meg az udvaron, lebontották a kis házat és helyét egy óriási építmény vette át. A kerítés megfoghíjasodott az építkezés alatt, a kutyus is egy kissé mintha elbizonytalanodott volna. De tovább védte a portát, mentette a menthetőt. Kedvében akart járni az új gazdának, ugatott tovább, de már nem olyan meggyőződéssel, mint régen tette. Míg egy-egy munkáscsapat ott tevékenykedett, hajítottak neki is a maradékból. De két csapatváltás közti időben bizony egyre gyakrabban merészkedett ki a kapun kívüli területekre. Hajtotta a gyomra. Volt, amikor szert tett egy-egy barátra, akkor kettesben keresgéltek az utcai szemét között. A háztól akkor sem ment nagyon távol, tudta, neki ott a helye, ott kell neki őrt állni. Volt, hogy a szomszédos tömbház lakói is adtak neki ételmaradékot, az emberpróbáló hőségben pedig vízzel teli edényt tettek a kerítés tövéhez, a járdára.

Időről időre azonban a kerítés deszkái befoltozódtak. A kutyusnak mind gyakrabban kellett kívülről figyelni az udvari történéseket. A jószívű munkások, látszólag a gazdát kijátszva, hagytak a kapu alatt annyi rést, hogy a kutyus befurakodhasson az udvarra. Befurakodhasson, mondom, arra az udvarra, ami nem is olyan rég még az ő birtoka volt.

Nem értette, mi történt vele és körülötte. Ahogy én sem értettem. Szóba is álltam a munkásokkal: jó volna megenyhíteni a gazdát a kutya iránt – mondtam. Értetlenül álltak ők is. Ahogy nőtt a ház, úgy halkult a kutyaugatás.

Nehezen húzta át a telet. Reggelenkénti szólításaimra egy-egy, a járdán parkoló autó alól jött elő, de jött, mert tudta, hogy élelmet hozok neki. Szőre gubancokban lógott testén, szomorúan, megadóan nézett rám. Már nem ugatott, csak nézett. Én meg csökönyösen akartam hinni, sorsa jobbra fog fordulni, csak jöjjön az új gazda! Csak menjen el a tél!

Egy reggel aztán hiába hívtam, szólítottam, nem jött a kutyus. Nem tudom, mi történt vele. Talán a hatóságok törvényeihez kellett neki is igazodnia…

Azóta új kerítés került a régi helyébe, időnként egy sok lóerős autómobil feszeng az udvaron, az irdatlan nagy ház üresen szunnyad tátongó ablakaival. Talán azt várja, mikor fog újra kutyaugatásra ébredni…

Fogarasiné Bereczki Irma