Pünkösd mint a lélek diadala

Szent titokzatosság, félelmetes erő és a méltóságteljes egyházi ünnep

Pünkösd napját, azaz a Szentlélek eljövetelét és egyben az egyház megalapítását a keresztény világ vasárnap, a húsvét utáni ötvenedik napon ünnepli. Ez alkalomból a keresztény egyházak Erdély-szerte ünnepi szentmiséket, illetve istentiszteleteket tartanak. Pünkösdöt a keresztény egyház születésnapjának tartják. A magyar pünkösdi szokásokban a keresztény szokások keveredtek az ősi, pogány szokásokkal, a már meglévő pogány hagyományokra épültek rá a keresztény elemek, és olvadtak össze egy ünneppé. 

Fülöp László nagykászoni római katolikus plébános:

Minden ünnepnek csak akkor van értelme, ha értjük a mélységét, lényegét az életünkre nézve. Így van ez a pünkösddel is

– Pünkösd a katolikusoknak a Szentlélek eljövetelét jelenti, ugyanakkor az egyházunk születésnapja is. Mielőtt Jézus felment a mennybe, búcsúzásként megnyugtatta a tanítványait, hogy a Szentlélek által állandóan velük marad, és jelen lesz az életükben. Így az Úr Jézus által megkezdett üdvözítő munkát a Szentlélek folytatja napjainkban is.

Ezért Jézust nem kell visszasírnunk a Földre, mert köztünk él. Az őskeresztények az első pünkösd után megértették, hogy Jézus a Szentlélek által él bennük és működik közöttük. Sőt feladatuknak tekintették, hogy az Úr Jézusnak a Szentlélek általi jelenlétéről tegyenek tanúságot. 

Jézus azt mondja a tanítványoknak: „...amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek… egészen a föld végső határáig...” (ApCsel 1,8.)

A Szentlélek megnyilvánulásai nemcsak pünkösd reggelén törnek elő, hanem jelen vannak az ősegyház történetének mindennapjaiban is. A Szentlélek megnyilvánulásai a történelem folyamán olyan mértékben csökkentek az egyházi közösségekben, ahogyan a hit gyengült, megnyilatkozásai ott maradtak meg, ahol a hívek intenzíven élték a hitet. 

Ilyenek voltak például az olyan lelkiségi mozgalmak, amelyek a bencés, a ferences és a jezsuita rendek alapításához vezettek. A történelem folyamán mindig voltak olyan közösségek, ahol éppúgy megtapasztalták a Szentlélek jelenlétét, mint az ősegyházban.

Sokakban felvetődhet a kérdés, hogy vajon napjainkban miért nem látjuk a Szentlélek megnyilvánulásait úgy, mint az ősegyházban? 

Lelkipásztorként azt látom gondnak, hogy az egyház sok keresztényt bevezet ugyan a szentségekbe (megkeresztel, megbérmál, összead), azonban még nem sikerült evangelizálnia, felkészítenie a keresztény nagykorúságra, a Szentlélek vezetésére, a Szentlélek befogadására.

A Szentlélekkel való kapcsolatom nekem is fokozatosan alakult ki. A megtérésem után sokáig nem beszélgettem Vele, nem figyeltem Rá. Teológus koromban voltam egy lelkinapon, ahol mélyebben megtapasztaltam a Szentlélek jelenlétét. Imádkoztak értem, hogy betöltsön a Szentlélek, és ott az ima alatt éreztem először, hogy betöltött, átjárt, békét adott az Ő jelenléte. 

Napjainkban már gyakran megtapasztalom a Szentlélek vezetését, Ő az én segítőtársam, tanácsadóm, olyan számomra, mint egy személyes vezető. Ismerek olyan embereket, akik sok pénzt költenek a tanácsadásra. Nekem több mint tizenhét éve a Szentlélek a legfőbb tanácsadóm. Folyamatosan megkérdezem: Szentlélek, mi a következő lépés? Szentlélek, mit kell tennem? Pl. prédikáció előtt mindig kérem, hogy adjon szavakat az ajkamra. 

A Szentléleket hívom a döntéseimben, kapcsolataimban, a nehéz beszélgetéseimben, félelmeimben stb. A Szentlélek gyakran gondolatokat, ötleteket ad, javaslatokat sugall, szándékokat ültet a gondolataimba. Amióta megtapasztaltam a Szentlélek vezetését, azóta nem tudok betelni Vele. Azóta késztetést érzek, hogy beszéljek a Vele való kapcsolatomról. 

Minden ünnepnek csak akkor van értelme, ha értjük a mélységét, lényegét az életünkre nézve. Így van ez a pünkösddel is. Csak akkor tud igazi ünneppé válni, ha kapcsolatom van a Szentlélekkel, ha ismerem Őt. 

A híveim életében is ennek fényében változik az ünnep megélése, megünneplése. Nem elhanyagolandó az a tény sem, hogy ünnepelni közösségben az igazi. Fontos része ennek az ünnepnek is a szentmise, ahol együtt lehetnek a hívek.

Nagy László, a Bolyai téri unitárius egyházközség lelkésze:

Együtt a templomban, a kenyér megtörésében és Isten dicséretében (ApCsel 2,46-47.)

– Jézus korában is a keleti világ egyik legnagyobb ünnepe az aratás ünnepe volt, amelyen minden zsidónak részt kellett vennie. 

Ezt a zarándokünnepet, amely húsvét után ötven napra volt, az első termés és a hetek ünnepének is nevezték. Örömünnep volt, mert az aratás befejezése örömmel és hálával töltötte el az embert. Így volt ez minden időben. Idősebb testvéreim, akik falvakon nőttek fel, emlékeznek még az aratások utáni bálokra, vigasságokra. 

A legtöbb erdélyi faluban búzakoszorút fontak a templomba, amit egy év múlva újjal cseréltek ki. 

Pünkösd ünnepén az örömünnep mellett egy csodás dolog történt. A nagypéntek után félelemben élő tanítványok a Jézussal való találkozásokból erőt merítettek. Most már újból tizenketten vannak, hisz isteni sugallatra maguk közé választották Mátyást, és ott vannak a hömpölygő tömegben, a keleti népek között, s várják azt a pillanatot, amikor bizonyságot tehetnek Jézusról, aki három évig mesterük, tanítójuk volt, s aki azt mondta, hogy „...erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (Ap- Csel 1,8). És most egy akarattal együtt voltak, együtt hívták segítségül az Úr nevét, aki Szentlelkéből kiáradt minden halandóra, hogy a fiak és a leányok prófétáljanak, az ifjak látásokat lássanak, az öregek pedig álmokat álmodjanak. (ApCsel 2,17). 

A tanítványok lelkesítő beszédére megkeresztelkedett háromezer ember, rájuk épült a jézusi evangéliumot hirdető kereszténység.

Egy apának volt két fia. Mindennap tanította és figyelmeztette őket, hogy ketten, együtt eredményesek lehetnek. Hogy tanítását szemléltesse, egy-egy szál vesszőt adott mindkettőnek, és arra kérte, hogy törjék el azt.

A fiúk könnyen eltörték a vesszőket. Most újból adott egy-egy szál vesszőt, és arra kérte, hogy fonják össze, majd az így két szálból keletkezett fonatot törjék el. Nem sikerült...

Kedves Testvéreim, pünkösd ünnepén ezt is üzeni nekünk Isten. Mert „...ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám.” (Mt 18,19). 

Ünnepeljünk örömmel és tisztasággal, azzal az elhatározással és bizonyságtevéssel, amellyel egykor a tanítványok és az első keresztények is tették!

Sándor István lelkész, az Erdővidéki Református Egyházmegye nyugalmazott espereshelyettese:

„...és megtelének mindnyájan Szentlélekkel...” (ApCsel. 2,4.)

– A nagy egyházi, „sátoros” ünnepeink mind egy-egy isteni csodához kötődnek. Beépültek keresztyén hagyományainkba, több-kevesebb intenzitással meg is ünnepeljük azokat. És amikor ezt a kifejezést használtam, akkor a népünk, keresztyénségünk gyakorlati ünnepmegélésére gondolok. 

Éspedig arra, hogy amíg a karácsonyhoz és húsvéthoz úgymond kézzelfogható események, szokások fűződnek, a pünkösd mintha kissé hátrább lenne szorulva. Karácsonykor ott van a jászolbölcsőben szendergő Kisded, a világba testet öltött Megváltó, másfelől ott van az ajándékozás szokása. A húsvéti ünnepkörhöz kötődik a megfeszítés, a feltámadás csodája, másfelől a tavaszi megújulás, a locsolkodás és a többi megnyilvánulás szimbolikája. 

A pünkösd, a Szentlélek kitöltetése viszont valamivel elvontabb. Itt is van szélzúgás, nyelveken beszélés, a tanítványok pünkösdi prédikációja. Vehetjük a nyelveken beszélést párhuzamként az ige világszerte való elterjedéseképpen. És nyilván, akár hallgatólagosan ünnepeljük az egyház születését is. De ezek nem annyira mélyen nyomot hagyó jelenségek ebben a szekularizált világban. 

A tanítványok életében meghatározó változás áll be. Az addig rejtőzködő krisztusi tanítványságból jórészt régi mesterségükhöz visszatérő, életüket, szabadságukat féltő emberek „megtelnek Szentlélekkel”. És egyben bátorság költözik beléjük, hiszen kiállnak a Jeruzsálembe zarándokló, diaszpórából összesereglett több mint háromezer ember elé.

Előbb említettem, hogy a karácsonyi és húsvéti ünnepkörhöz különböző népi hagyományok kötődnek. A pünkösdhöz nemkülönben, de tudomásom szerint nem annyira elterjedtek, vagy legalábbis a mi vidékünkön nem (pünkösdi királyság, pünkösdi királynéság, májusfa).

Most pedig szeretnék néhány szót ejteni az egyházi gyakorlatról. 1980 szeptemberétől voltam gyakorló lelkész. Így többé-kevésbé rálátásom volt a gyülekezetek vallásos szokásaira. Templomlátogatások tekintetében a karácsonyi és húsvéti gyülekezetek első napi és valamelyest a másodnapi templomi jelenléte meglehetős volt. A harmadnapi esetleges. De már a pünkösdi lemaradt ezektől a százalékoktól. Nem beszélve a harmadnapiról, amikor volt alkalom, hogy egy kézen meg lehetett számolni a jelenlévőket. Lelkész nagyapámtól hallottam a valamikori, kb. ötvenes évekbeli sztorit, amikor a keddi hetipiacon, Székelyudvarhelyen pünkösd harmadnapján sétáló pap bácsit megkérdezték, hogy hát a falujában nincs-e istentisztelet, azt válaszolta, hogy hát ki a csoda tud prédikálni még harmadnap is a Szentlélekről. 

Úgy értesültem, hogy Erdélyben is vannak már gyülekezetek, ahol pünkösd harmadnapján nem tartanak istentiszteletet. És ezzel sem lenne olyan egetrengető baj, ha a vallásunkat gyakorolnánk, hitelveink, Krisztus tanítása mellett kiállnánk, mint annak idején a tanítványok Jeruzsálem főterén, s az „úgynevezett” keresztyén Európa nem próbálna lenyomni a torkunkon olyan elveket, tanításokat, amelyek nemcsak hogy Krisztus tanításával ellenkezőek, hanem a józan emberi gondolkodással is gyökeresen ellenkeznek.

A pünkösd ajándéka a vigasztaló Szentlélek, aki betegségünkben, csüggedéseinkben, elkeseredésünkben, gyászunkban jelen levő bizonyosság. Ő az, aki egyenként átölel. 

Ő az, aki az egyházat megtartotta 2000 éven keresztül, és bízzunk benne, hogy a próbák, a modern kori keresztyén üldözés ellenére is velünk lesz és megtart. Mindenkinek ezt kívánom: teljünk meg mi is Szentlélekkel, miként valaha az első tanítványok.