Porcukor
2026-06-19 14:00:00
- Bölöni Domokos
Kutyanyelv (29.)
Mikor valaki nagyon betintázik, eltérül. Aztán rendszerint el is terül. És akkor, mint azt már többen is rögzítették, jönnek a tetszhalál-bogarak: először (a maguk különleges radarjával) a markecolók találják meg a hullarészeget, és átvilágítják, minőségi kontrollt végeznek, pénzt, ékszert (pl. jó gyűrűt, ezüst tálcát), drága órát „tulajdonítanak el”…
Azután jönnek a huligánok, megszabadítják felöltőjétől, kalapjától, nadrágszíjától is…
Végül érkeznek (mindig megkésve) az ügyetlen tolvajok, és lerángatják róla, ami még maradt: zakóját, cipőjét (ha nem likas a talpa)…
Egyszer egy hapsit ádámkosztümben vitt el a rohammentő szolgálat, mivelhogy csupa úri cuccot hordott a szerencsétlen.
Ezek járnak eszemben, mikor a haverhoz visz a metró. Előkapom levelét, még egyszer átfutom.
„Feleségem kényszerített” – írja –, hogy valamilyen depresszió elleni gyógyszert szedjek.”
(És elmondja, mit szed. Állítólag orbáncfűkivonatot tartalmaz.)
Ő (a nej) már régóta tömi magát bogyókkal, de ő (a férj) hősködött, neki nem kell – pedig „az iskolában kétszer már úgy felhúztam magam, azt hittem, felrobbanok… Muszáj volt nyugtatót szednem, pedig engem a gyenge nyugtató is padlóra küld… Egy teljes napig olyan vagyok, mintha ébren aludnék.”
*
Telehold volt, jut eszembe. Teleholdkor – magyarázta feleségemnek a háziorvosunk – az epeférgek is aktívabbak, attól a gyakori és tartósabb rosszullét.
*
De a haver március elején írta levelét. Érdekes, jegyzi meg, hogy iskolájukban a finom lelkű, törékeny, halk szavú nők (a tanárnők) zokszó nélkül tűrik, hogy a borzalmas kölykök megalázzák őket. – Én meg keresztben akarom lenyelni azt, aki nem úgy viselkedik, ahogy szerintem kellene. A hülye persze én vagyok, mert itt minden a túlélésre megy… Túlélni azt az egy órát, azt az egy napot, az ellenszenves kollégát, az igazgatót, túlélni a tanévet, a megszorításokat stb.”
*
Túlélni. Túlélni szerintem nagyszerű. Szerinte?
*
„Soraidból az a mondat cseng a fülemben, hogy itt van a fenekem alatt Budapest, és ezt csak-csak ki tudom használni. Bevallom, hogy nem tudom. A budapestiek többsége nem tudja. A szemközti szomszédasszony úgy él, mintha kis faluban lakna. A két nagy fián kívül soha senki nem jár hozzá. Ennek ellenére a lakásban évente felújítanak valamit; hogy minek, azt nem tudom. Tanult kollégáim többsége sem különb. Néha elmennek a családdal vacsorázni, kirándulnak, nyaralnak. Olykor színházba mennek, csak úgy találomra. A kultúra nekik olyan, mint süteményen a porcukor: van, aki még tenne rá, s van, aki lefújja.”
*
Haveromék bérletet váltottak az Operettszínházba, a József Attila Színházba és a Pesti Vigadó gyerekek számára szervezett koncertsorozatára. (Hja, pedagógusok.) Neki még külön bérlete van a Zeneakadémiára.
Más előadásokra is elmennek, például tegnap a Vígszínházban voltak.
„De rajtunk ez is csak amolyan kristálycukor. Az Élet és Irodalmat nem olvasom, más lapokat sem. Könyvet fél éve nem vettem, az utolsó a Sorstalanság volt.
Jaj, a Sorstalanság! Bár azt hiszem magamról, hogy liberális vagyok – valószínűleg ez sem igaz –, ez a Nobel-díjas regény tényleg botrány. A magyar írókat nemhogy felpörgetné a díj, hanem inkább letaglózza őket. Nincs a könyvben semmi irodalmi erény, erő…”
*
A vásárhelyi írók sem csináltak karriert odaát. Talán Bartis Attila, akinek színpadra átírt regényét a Nemzeti mutatta be. Van az üzletekben egy vásárhelyi illetőségű szerzőtől származó könyv – tudósít a haver –, a Tolvaly Ferencé, aki a TV2 alapítója volt, és a száz leggazdagabb ember között van. A Méhes György fia pedig szintén „listavezető”, harmadik vagy negyedik a gazdagok százas topján.
*
A haveromnak nagyon hiányoznak a szülei. Alig költöztette át őket, szerre szépen elhunytak. Hamvasztás, kisládikó, temetés itthon.
Bűntudata rettenetesen bántja. „Hozzám mindig nagyon jók voltak, de én nem tudtam igazán jó lenni hozzájuk. (…) Most folyton azt kérdezem magamtól, minek van értelme. Mivel nincs jó felelet, csak tengek-lengek.
Minden feleslegesnek tűnik. Például baromság, hogy jó autót vettem, mert a szüleimet nem tudom vinni, nem tudok hozzájuk menni. Akkor minek?”
*
„Az amerikai metrón már a múlt század ötvenes éveiben is úgy loptak nagyjából, mint manapság. Kiszúrod a részeget, amint gyökkent egyet-egyet, mellé ülsz, kibontod a Times friss számát (Budapesten vigyázni kell, milyen lapot választasz, megnéznek).
Olvasol. Hátulról a társad benyúl a tintás hapsi zsebébe, kimarkecol ezt-azt. Pénzt vagy a bukszát.
Ha gyanút fog a részeg, azt látja, hogy te mindkét kezeddel az újságot fogod.
Tehát nem vájkálsz a zsebében, ő az, aki hallucinál.
Na. És mikor a dohány megvan, leszálltok: és kész.
Mellém ül egy ilyen, bontja a Népszabit. Alig pánikolva állok fel, totyogok mellőle. – Undok fasi… – ereszti utánam, de bánom is én.
Ismerem már a dörgést. És mint a viccben a rendőrfőkapitány, én is megtapogatom a zsebem, érzem a tárcámat, és kimondom:
„Uraim, a közbiztonság jó.”
*
Végállomás, innen már csak annyira a haver lakása, mint mondjuk otthon a főtér alsó végétől a felsőig.
Lemenvén a lépcsőn, balra jó kis csehó működik, kitűnő barna sört csapolnak.
Leugrom – vagyis pesti szlengben: lezúzok oda – mint egykor a Pufajkába. (Ami már nincs. Fene bánja.)
Az első korsót csaknem egy lélegzetre húzom le. A hely tintái nézik, nem bántanak.
No, egyet még.
Aztán „felzúzok” a haverhoz, vigasztalóba.
