Polcz Alaine, a tanatológus és játékterapeuta
Betegek, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (72.)
Emlékezhetünk, hogy a Márton Áron-kiállítással párhuzamosan mi, vásárhelyiek (is) megcsodálhattuk a Világjáték névre keresztelt Polcz Alaine-kiállítást a várban.
„A hétköznapi emberi megnyilvánulásaiban és pszichológusi-írói életművében egyaránt elbűvölően empatikus, bölcs, vigasztaló és invenciózus Polcz Alaine (Kolozsvár, 1922. október 7. – Budapest, 2007. szeptember 20.) a második világháború civileket érintő rémségeinek asszonyi tanúja és elbeszélője, a magyar hospice mozgalom és a Magyar Hospice Alapítvány alapítója, a haldokló betegek és a gyászban lévők legfőbb támogató pszichológusa (tanatológus), játékdiagnoszta és játékterapeuta, az örömmel és lelki harmóniára törekvéssel főzni akarók szakácskönyvírója, s nem utolsósorban a fiatal magyar írógenerációk mesterének tekintett Mészöly Miklós felesége volt.
Egy rosszul sikerült házasság árnyékában
Polcz Alaine keresztneve Ibolya lett volna, otthoni környezete így is szólította, csakhogy Trianon után olykor nehézségekbe ütközött a magyar nevek erdélyi anyakönyvezése. Francia származású édesapja diszharmonikus házasságban élt édesanyjával; amikor az orvosnak készülő Alaine tizenkilenc évesen férjhez ment, a rossz családi minta szerint, gyanútlanul és tudatlanul lett szerelmese és hitvese egy háborút megjárt, ivásba menekülő, rideg, hűségre képtelen férfiúnak.
Asszonyi szenvedései sora ezzel az 1944 márciusában Kolozsvárott megkötött házassággal el is kezdődött. Férje ivászatait az önfeláldozásra kész Alaine úgy próbálta megakadályozni, hogy maga is ivott, s mivel nem bírta az alkoholt, sokszor életveszélyes állapotba jutott a tanító célzatú italozástól.
„Szeretet, könyörgés, logikus meggyőzés, orvosi és egyéb érvek nem hatottak […]. Taktikát változtattam. Ha inni kezdett, én a kétszeresét ittam. […] Kicsit lennebb hagyott, aztán folytatta, rosszabbul lett a májával. Utolsó kártyámat játszottam ki: ha ivott, bármilyen keveset, azonnal eszméletlenre ittam magamat. […] Orvos, injekciók, izgalmak. Amikor cianotikus körmökkel és szájjal, hideg verítékben feküdtem, akkor talán megrendült, ölelt és csókolt. Ezért hagyta abba az ivást […] (Asszony a fronton. Egy fejezet életemből. Első megjelenés 1991, id.: Jelenkor, 2005, 18–19.).
Az Asszony a fronton című könyve egy háború és egy házasság egybefonódó története, egy olyan történet, amelyet „egyszer már el kell mondani”. Az elbeszélő őszintesége, szeretetteli, irgalmas-irgalmatlan tárgyilagossága megindító és példaértékű. A kötet mottója így szól:
„A háború nem könnyű. A házasság sem. Megpróbálom elmondani neked, hogyan volt, mert egyszer már el kell mondani.” (Asszony a fronton, 2005, 5.)
Alaine ifjú férje, János (aki a Pásztortűz folyóirat szerkesztője lesz) gonorreával fertőzi meg a kétértelmű vicceket sem azonnal értő, szinte gyermeklány feleségét. Az orvos szánja Alaine-t, és azt ajánlja, hogy váljon el, mert ez az átadott fertőzés „sima” válóok. Alaine nem is érti a helyzetet, amelyet aztán regényíróként … derűs öniróniával ábrázol:
„– Miért váljak? – kérdeztem csodálkozva. – Azért, mert az ura ezt valahonnan szerezte. – De hátha én szereztem? […] Nézze, kedves kicsi fiatalasszony, maga még a koránál is fiatalabb és tájékozatlanabb. Honnan veszi ezt a gyanútlanságot és bizalmat?” (Asszony a fronton, 2005, 26.)
Megdöbbentő sorok
A „polgári élet” e titkolandó fájdalmát sokszorozza meg a kolozsvári zsidók gettóba zárásának és a deportálás borzalma, Kolozsvár szőnyegbombázása, a „kis magyar világ” vége, illetve Románia 1944. augusztusi háborús kiugrása; minderről megdöbbentő sorokat olvashatunk a regény lapjain. Például azt, hogy a román vezető tisztikar pezsgős vacsorára hívta, leitatta, majd felkoncolta a német tisztikart, hogy azután a legénységet szétugrasztva elfogja, és megadásra adasson utasítást. Szerzőnk megjegyzi: „Mennyit bajlódott és ügyetlenkedett Magyarország a rosszul palástolt, rosszul szervezett kilépési kísérletekkel! A Feleki-tetőn német ágyúk, Kolozsvár tele németekkel, […akik] a megszokott és bevált taktikájukat alkalmazták: megengedték, hogy a most már ellenségesnek nyilvánított Romániával szemben a magyar csapatok területeket foglaljanak el, és az anyaországhoz csatolják (luciferi ötlet, nem?)” (Asszony a fronton, 2005, 28–29.).
Kolozsvár lakói, mit tehetnek, menekülnek. Alaine anyósa a csákvári Esterházyak kulcsárnője, így Alaine és férje oda indulnak, a magyar diplomáciai testület részeként. A menekültidill sehol és semeddig sem tart, hiszen állandó golyó- és bombaveszély kíséri útjukat gyalog, teherautóban, aknában, pincében. A frontvonal ide-oda hullámzása rettegésben tartja a már javában nélkülöző, fázó, éhező, szomjazó, élősködők által kínzott dunántúliakat (is). A regény ritmusa hol lassít, hol gyorsít: hűen követi a frontvonal idegtépő ingajáratát.
Mikor a hátországban maradt férfiakat elkülönítik, elhurcolják, a nők teljesen védtelenül maradnak. Az oroszok a csákvári plébániára rendezik be „kommandatúrájukat”, amely egyúttal a nők tömeges megerőszakolásának egyik fő helyszíne lesz. A háború védtelen civil hátországa vérző, beteg, halódó ördögkatlanná változik.
Tárgyilagos hangnemben a borzalmakról
„Rúgtam és ütöttem, teljes erőmből, de a következő percben már a földön voltam. […] Hallottam, ahogy a mennyezetről egy női hang csapott le: anyu, anyuka! – kiabálta. Aztán rájöttem, hogy az én hangom az, én kiabálok. […] abbahagytam […]. A tudatommal nem tért vissza a testérzékelésem, mintha megdermedtem vagy kihűltem volna. Az ablaktalan, fűtetlen szobában meztelen alsótesttel fázhattam is. Nem tudom, hány orosz ment át rajtam azután, azt sem, hogy azelőtt mennyi. Mikor hajnalodott, otthagytak.” (Asszony a fronton, 2005, 108–109.)
A Berlin bevételére készülő, a győzelemig folytatandó harcot élvező (?), öldöklő gépekké torzított orosz katonák esténként a pincékből ütéssel-veréssel, eszméletvesztő durvasággal szerzik be áldozataikat. Akiket nappal csákányozásra, árokásásra, jó esetben takarításra, krumplipucolásra használtak. Csoportosan körbeguggolják a megszerzett női testet, gyufaszálakat gyújtogatva mérik, lopott karórán, az egy-egy bajtársnak jutó „dobre robota” időt, sürgetik egymást (111). Néha „a fékevesztett erőszak miatt” eltörik egy-egy szerencsétlen nő hátgerincét. Mindenkit megfertőznek. Amúgy is már sok pincelakónak és sok harcolónak is „kukacos sebei” vannak, háromféle tetű és rüh eszi őket… többféle nemi betegség is elterjed járványosan. Minden nő vérzik. A csákvári orvos semmit sem enyhít a nők baján, sőt, ameddig véreznek, addig nem fertőződhetnek meg, állítja, de persze nem mond igazat (113.). A pincékben meghúzódók számára az egyik legnagyobb gond anyagcserefolyamataik kínzó szüksége:
„Lőttek, állandóan lőttek. […] De este 6 órától 6 óra 10 percig mindig tűzszünet volt. […] akkor mindannyian fölrohantunk” (118.).
A „győzelemre ítélt” katonák is kimerültek, szomjasak, éhesek, kapcájuk sincs. Nagy ritkán levedlik terminátori vadságukat. Amikor például a megaláztatott sorsát csendesen, már csak alig vonszoló, százszor kihasznált asszonyt véletlenül-játékból rúgják meg, akkor azonnal orvoshoz szállítják, élelmet szereznek neki… Polcz Alaine nemcsak a csendesen leírt szörnyű tényekkel, de hangneme tárgyilagosságával is meghökkenti az olvasót, akit regénye egy-egy pontján, mint a mottóban tette, egyes szám második személyben megszólít. Miközben a borzalmakba kénytelen-kelletlen beleszokó „gyengébb nem” egyéni és közösségi, testi és lelki állapotrajzát dokumentálja, emberségvágyával képes újra és újra felvillantani az élet szeretetét és az emberi bizalom olthatatlan reményét, sőt, olykor a kegyetlenné torzított, meghasonlott szovjet (nemcsak orosz, százféle nemzetiségű) katonák emberségesebb megnyilvánulásait is képes rögzíteni… Az epilepsziás görcsben rángatózó kislányt nem bántják, elviszik helyette a nagymamáját. Egyik tiszt tejet, matracot adományoz egy hosszabb (kizárólagos) pásztoróráért, egy „renitens” katona egyszer megsajnálja az áldozatot, kimenti társai falkája elől, ölbe veszi, dédelgetni próbálja (116.). A háborús tulajdonközösségről szólva, az elbeszélő megjegyzi:
„Ilyenek voltak az oroszok. Egyik kezükkel üttek, másikkal simogattak. […] megosztották velünk az utolsó falatjukat” (133.).
Amikor parádés példastatuálás céljából egyszer Alaine-t felszólítják, hogy mutassa meg, melyik katona erőszakolta meg, Alaine megpillantja a szűkölő félelmet az egyik katona szemében – és nem árulja el (132.).
Megkísérti az öngyilkosság gondolata
A csákvári Esterházy-kastélyban, miután persze kifosztják és tönkreteszik, az egyik termet elsősegélynyújtásra rendezik be. Polcz Alaine ápolónőként odakerül. Borzalmakat lát ott is. Hogy mint a középkori operációknál, előbb földig leitatják a sérültet, aztán baltával szabadítják meg sorozatlövést kapott végtagjától… Ilyesmikhez kellene asszisztálnia: „mocskos ollóval, érzéstelenítés nélkül, egy eszméleténél lévő ember ujjait levagdosni” (139.).
A főbelövés veszélyét vállalva Alaine otthagyja a kastélyt. Megrázó tapasztalata, hogy szinte sehol, egyetlen távolabbi épen maradt házba sem fogadják be az oroszok által már „használt” nőket, mert attól félnek, hogy utána az ő házukat is feldúlják. Beszámol az első megváltásszerű fürdésről (143.), a bátor és nagylelkű Anna néniről, akinél végül meghúzódhat (151.). De a háború utolsó hetei oly zavarosak, oly kibírhatlanok, és annyi halálos áldozatot lát maga körül, hogy megkísérti az öngyilkosság gondolata (149.).
(Folytatjuk)
Kiss Zsuzsánna
