Norvégia (3.)

Túladagolt boldogság (2.)

Korán kelünk, s miután elhagyjuk a sirdali síközpontban bérelt gyeptetős szállásunkat, tüneményes hegyvidéken autózunk a túra kiindulópontjához. Olyan érzésem támad, mintha a Fogarasi-havasok vagy a Retyezát tetejére épített autóúton kelnék át, pedig ez csak egy az országot átszelő számtalan látványút közül. Tátott szájjal kanyargunk, szédülten hunyorgunk a gyémántként csillogó tengerszemek között, szelíd bárányokat kerülgetünk. Már ez az út is felér egy kirándulással, csakhogy mi nem kocsikázni jöttünk, hanem hegyet mászni, méghozzá nem is akármilyet. A Kjeragboltenhez vezető ösvény a világ egyik leglátványosabb gyalogtúrája, bár meglehetősen megterhelő, kihívást jelentő.

A 12 kilométeres utat 6-8 óra alatt lehet teljesíteni oda-vissza, s bár a 640 méteres tengerszint feletti magasságban fekvő parkoló és a 984 méteren található kő közötti szintkülönbség alig 350 méter, valójában a terep hullámossága miatt ennél kétszer nagyobb szintkülönbséget kell legyőzni. Szám szerint három hegyet kell maga alá gyűrjön az ide merészkedő, mielőtt felérne a hosszú, viszonylag lapos fennsíkra, ahol véget nem érő gyaloglás következik a célig. A legyőzendő hegyek azért megerőltetőek, mert nagyon meredekek. 

Szerencsére a kapaszkodást mindvégig a sziklákhoz erősített láncok segítik, akárcsak a Királykő hírhedt Deubel-ösvényén, ennek ellenére mindjárt az elején – szó szerint – négykézláb mászva küzdünk a szédítően meredek sziklákon. 

A hegyeket gleccserek csiszolták tökéletesen simává, ezért hálát adok Istennek, hogy ismét jó idővel ajándékozott meg, hiszen belegondolni sem merek abba, hogy milyen életveszélyesen csicsonkáznánk a nedves kőfalakon. Lassan kúszunk felfelé, lábainkkal toljuk, kezünkkel húzzuk magunkat. Feljutunk az első tetőre, kifújjuk magunkat, és máris ereszkedünk a völgybe, hogy aztán még meredekebben, még félelmetesebb helyen toljuk fel magunkat. Időnként kimerészkedek a sziklák karimájára, hogy magamba szívhassam a fjord semmihez sem hasonlítható látványát. A nem lehet betelni vele érzés lendít át a második, majd a harmadik kaptatón, amelynek tetőfokán már több mint 1000 méteren pihegünk. Derűsek és nyugodtak vagyunk, mert innen viszonylag enyhe terepen ereszkedünk a Kjeragbolten irányába. 

Emberek által épített kőrakásokat kerülgetünk, amelyek a távolból megannyi trollnak tűnnek. Bár részben jelző céllal építik a túl sok idővel rendelkező meditáló turisták, itt mégis túl sok van belőlük, ezért inkább zavarnak, mint segítenek a tájékozódásban. Még szerencse, hogy a piros T jelzések elég sűrűn vannak, ezért inkább ezeket követjük. Hamarosan eljutunk egy patak által vágott szurdokba, és ezt követjük mindaddig, amíg megérkezünk a kövek kövéhez, az 50.000 éve beszorult és azóta mozdulatlanul álló Kjeragboltenhez. És hogy mi van az ovális kő mögött? 1000 méternyi semmi a fjord vízszintjéig. Naná, hogy éppen ez adja meg a hely pikantériáját. Hiszen nem az egyedi módon beszorult kő bámulása itt a lényeg, hanem rálépni és hajmeresztő, gyomorforgató képeket készíteni. Nem titok, mi is ezért küzdöttük fel magunkat ismét a „világ tetejére”, és még mielőtt meggondolnánk magunkat, beállunk a fotósorba. 

Kínos, hosszú percek következnek, hiszen végig kell nézni azokat, akik kimerészkednek a kilométeres hasadék fölé, netán fél lábon állva hatványozzák a rettegés fokát, de azokat is, akik többszöri próbálkozás és tétovázás után sem mernek kiállni, és gyöngyöző homlokkal, holtsápadtan vonulnak biztonságba. Zsombi az első, bátran nyújtja kezét a magasba, majd én következem, hiszen szégyellnék lemaradni a fiamtól. 

Megfogadom magamban, hogy úgy állok ki a sziklára, hogy közben nem tekintek le, de ezt csak akkor tarthatnám be, ha csukott szemmel lépnék fel, ezért, amikor feltipegek, mindjárt az első pillantásommal a mélységbe révedek. Most már mindegy, felállok, kiegyenesedek, és boldogan integetek Zsombinak. Látva kurázsinkat, Csilla is nekibátorodik, és ő is áthajlik a semmibe. Tesszük mindezt annak tudatában, hogy a bázisugrók által is előszeretettel használt kőre való kimászás halálosan veszélyes, történtek már végzetes balesetek. De mégiscsak győz bennünk a kockázatvállalás, amely életre szóló érzéssel és emlékkel ajándékoz meg, és még csak nem is sejtjük, hogy a képekkel otthon kiverjük a biztosítékot, bár olyanok is akadtak, akik trükköt véltek felfedezni bennük.

Ismerjük a mondást: aki fél az eleséstől, ne menjen a jégre. Büszke vagyok családomra, hogy kibírta az oda-vissza megterhelő túrákat, a 9 éves Zengőm játszi könnyedséggel kapaszkodott. 

Köszönöm Csillának, hogy amikor megtudta, hogy ismét Skandináviát forgatom a fejemben, örömmel támogatott, hálás vagyok Istennek, hogy mindvégig fogta a kezünket, és életünk egyik legmaradandóbb utazási élményével ajándékozott meg, mert Norvégia nem más, mint a túladagolt boldogság.