2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A néma est varázsa

Minden bizonnyal azt kérdezhetik/kérdezhetitek, hogyan lehet ilyen hülye címet adni egy olyan beszámolónak, amely a minap megrendezett koncertről szól? Nos, egyszerűen: klubkoncertek esetében a néma est olyan, mint a színházban a katarzis.

Minden bizonnyal azt kérdezhetik/kérdezhetitek, hogyan lehet ilyen hülye címet adni egy olyan beszámolónak, amely a minap megrendezett koncertről szól? Nos, egyszerűen: klubkoncertek esetében a néma est olyan, mint a színházban a katarzis. Utóbbi esetében az a pár másodperces csönd, amely a felzúgó vastaps előtt a publikumra telepedik, döntő erejű – ekkor szállnak alá a tudat, avagy lélek mélyeire a látottak, hallottak, és szabadítanak fel olyan belső energiákat, amelyeket csak a színház, illetve a zene képes felszabadítani. A néma est is ehhez hasonló. Adott a hely, adottak a barátok, esetenként rég nem látott ismerősök, nem illetlenség beszélgetni közben, hiszen azt a dörgő wattok hanghullámai között mások amúgy sem hallják. Odafigyelünk az előadókra, majd beszélgetünk, ismét odafigyelünk, netán bulizunk, ilyesmik. A néma est az a koncert, amelyen végig csak odafigyelünk. Önkéntelenül és nagy élvezettel adva át magunkat a muzsikának, a dallamok szürkeségbontó hatásának, és lassan lebomlik a külvilág – nincsen más, csak a zene és hallgatója, a környezet árnyas képpé változik, és ebből a benső hangulatból nem zökkenti ki az ember fiát semmi. Talán nevezhetjük varázslatnak is. Főként, ha a zene maga is varázslatos. Amilyen a klasszikusok sokasága, és amilyenek huszadik-huszonegyedik századi méltó követőik némelyike. A rockzene ősatyjai közül kettő mindenképp ide sorolható: az egyik a Led Zeppelin, a másik a Pink Floyd. Mindkettő másokkal összehasonlíthatatlan hangzásvilággal tette gazdagabbá a világot. A Zeppelin karcossága a kemény rock előfutára volt, a Pink Floyd prog-resszív rockmuzsikájának pszichedelikus hangzása, túlvilági tónusai, lágy átmenetei, dinamikai fordulatai örök nívót sugallnak. Népszerűsége máig töretlen, technikai komplexitása igen magas zenei tudást igényel, minőségét komolyzenei körökben is elismerik. Jelenkori klasszikussá vált, méltán, megérdemelten. És ezért (is) történt, hogy amikor szűkebb erdélyi pátriánkban pár muzsikus eldöntötte, hogy Pink Floyd-muzsikát kíván a továbbiakban játszani, sok zenerajongó felkapta a fejét és a szemöldökét is felhúzta hozzá. De a gyanakvás hiábavaló volt. Példa erre a minapi néma esti varázs.

A marosvásárhelyi Jazz&Blues Club nagytermét színültig töltötte a tömeg a kolozsvári Speak Floyd zenekar koncertjének kezdetére. Szerda este negyed kilenckor ínséges időkben szinte helyet sem lehetett találni, ismerősök tömege alkotott masszív falat a színpad körül, majd az első elhangzó akkord után lassan belopta magát a szívekbe a varázslat. A David Bryan (ének), Sandy Deac (billentyű, ének, akusztikus és elektromos gitárok), Kovacs „Kovi” László (elektromos és akusztikus gitárok), Răzvan „Vava” Rotis (dobok és ütőhangszerek), Kolumbán Zoli (basszusgitár), Edi Raita (billentyű) és Lazar Rudy (szaxofon) alkotta formáció a Pink Floyd régi dalaival kezdte többórás produkcióját, többé-kevésbé diszkográfiaszerűen haladtak végig a legenda albumainak számain, míg elérkeztek a koncertzáró Another Brick in The Wall című, mindenki által ismert himnuszig. Az olyan csúcspontok, mint a Shine On You Crazy Diamond, a Comfortably Numb avagy a ráadásként játszott Money szubjektív csúcspontok csupán, az együttes mindvégig iszonyúan precízen, hibátlan minőségben játszotta a rocktörténelem legnehezebb dalai között számon tartott szerzeményeket, és játékuk során átlengte a termet az a jellegzetesen Pink Floyd-os, pszichedelikus hangulat, amelyet rendkívül nehéz akár megteremteni, akár reprodukálni. Ide már nem elég a szakmai tudás, ide igazi érzés kell, mint a legjobb bluesdalokhoz, tökéletes hangzás és hibátlan hangosítás. És ezúttal semmire sem panaszkodhattunk. Kissé olyan koncert volt, mint a komolyzenei hangversenyek: hangról hangra, hajszálpontosan adták elő a brit zenekar szerzeményeit, de eközben a játszó együttes tagjainak saját érzelemvilága is felcsillant a dallamok mentén, saját egyéniségüket sikerült becsempészni a dalokba, és ez nem azok rovására történt – hanem gazdagította őket. A selymes gitártónusokat, a billentyűk hol erőteljes, hol Hammond-orgonásan sejtelmes akkordjait, a szaxofon dzsesszes dallamait, az óraszerűen pontos dob- és bőgőszekciót nagyszerűen kiegészítette a két énekesnek a nagy eredetiekre hasonlító orgánuma, és nagyszínpadi díszletek, látványos lézershow nélkül is átjárta a közönséget a Floyd zenéjének mágiája. Bárkit kérdeztünk, ugyanezt érezte. Több volt a Speak Floyd, mint egyszerű tribute-koncert. Igazi rockhangversenyen voltunk, a hangok hol pergő dinamikájú, hol andalítóan szép kompozíciókban megfogalmazott versenyén – precíz és érzelemdús, pontos, mégis egyéni tolmácsolásban. Néma estet okozott, ahol a Zene volt az úr, órákon keresztül, mindenekfelett. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató