Minden rendben…

• 2026-02-09 15:00:00

• Kuszálik Péter

csak semmi sincs a helyén – mondogatták dédapáink, manapság pedig mindenki; többek között azok is, akik a rendetlenséget okozzák. A múlt héten arról írtam, hogy egy (közterületi) csőrepedés megjavítása közel három hónapot késlekedett. A legtöbb időt a vállvonogatás és a vakarózás emésztette föl, ám amikor sikerült a vezetéken levő lyuk mindhárom koordinátáját (hosszúság, szélesség, mélység) meghatározni, akkor fölgyorsultak az események. A mondás is úgy tartja: csak addig nehéz, amíg nekifog az ember fia, utána már könnyebb. Az egyik baj az volt, hogy az első próbafúráskor a szaki nem tartotta be az aranyásók legfontosabb szabályát: „addig ássál, amíg eljutsz a telérig”. A további bajok egyikét a munkahelyi kommunikáció elégtelen volta jelentette: a helyszínre érkező – amúgy jó szándékú – szakik nem jelentették az illetékes főnöknek (akié a döntés joga) az eredménytelenség feltételezett okait. Igyekszem a hivatalos nyelv követelményei szerint fogalmazni, hogy a mérnök úr is értse, most lefordítom közmagyarra: még helyszínrajzuk sem volt. A harmadik: nem ismerték a gejzírek alaptermészetét: a víz nem kerülővel, hanem a legrövidebb úton tör a felszínre. No, ebből legyen elég, lépjünk tovább…

Igaz ugyan, hogy az emberi faj az alkalmazkodóképességéről valamint a találékonyságáról híres, ám a butaság általában legyőzi az inventív észjárást (gyermekkoromban imádtam Ráth-Végh István kultúrhistóriai könyveit, pl. Az emberi butaság címűt). Van, amikor nem a szó szoros értelemben vett butaságról, csupán elégtelen gondolkodásról vagy az egyszerű dolgok túlbonyolításáról van szó. Az első automobilok némelyikét úgy alkották meg, hogy az utasok fedél alatt voltak, a sofőrt pedig verte az eső; az ok: a tervezők a hintókat vették mintának. A népbutítás nemzetközi versenyében nincs olyan nap, hogy ne bukkanna föl egy-két, szélhámosok által tervezett ’égigérő vascsicsergő’. Szerencséjük van, mert mindig kerül száz veréb, amelyik rárepül a friss lócitromra. A feltaláló az esti záráskor örömmel konstatálja: a vevők döntő többsége nem az észszerűt, hanem a divatosat keresi és veszi meg. Leginkább az autós pacákokat lehet megszédíteni. Néha bepillantok egy-egy új autótípusba, és elámulok a túlzásokon. A sebességváltó kart lecserélték egy forgó gombra (olyan, mint az Orion rádió keresője volt), de ezt nem lehet ’vakon’ kezelni, hanem oda kell pillantani, hogy a megfelelő pozícióba állítsd. A hagyományos váltókar állásából tudtad, hogy ’hányasban’ vagy, nem kellett odanézned sebességváltáskor (elég volt csak odanyúlni). A másik őrület: minden segédfunkciót egy érintőképernyőre pakoltak át: ha be akarod kapcsolni a fűtést, félre kell húznod az út szélére, hogy kikeresd a húsz kis ikon közül a megnyomandót; mert ha mellényúlsz, annak nem lesz jó vége. Sokkal biztonságosabb volt a régi módszer: minden funkciónak más-más gombja, kallantyúja, emeltyűje vagy kapcsolója volt, emiatt nem is kellett odanézzél, már a ’fogásukról’ tudtad, hogy jó helyen keresgélsz-e.

Az ilyen-olyan modernizálásokat a vásárlói igények megváltozásával szokták magyarázni, de nem hinném, hogy valaki képes lenne a bejáratott, kedvenc cipőjét olyanra cserélni, amelyik nyomja a bütykeit, és lépni is alig lehet benne. Tudtommal nem a vevők csinálják a divatot, hanem az agyament tervezők. No igen: a dolgok csak ritkán alakulnak az én várakozásaim, szájam íze szerint, mert ezeregy más véleményt is meg kell hallgatni. Több dolog működteti a termelés–fogyasztás alakulását, kettőről mondható el, hogy igazán fontos: a kereskedő érdeke (= pénz, haszon), és a fogyasztói, vásárlói szokások, igények. Az első stabilabb, a másodikat az emberi szeszély, hülyeség stb. egyaránt befolyásolja. Nem mindig sikerül megtalálni az összhangot, de ha mégis, az már rózsássá teheti a vásárló aznapi hangulatát. Példát mondok. A Sörház utcai szupermarketben a ’talicskák’ aránya négy az egyhez, a nagyobb méretűek javára. Ezt a cég vezetői állították be erre a szintre; ők azt szeretnék, hogy mind a hat pénztárnál folyamatos sorállás legyen, s minden vásárló két köbméter szajrét pakoljon a Trabantja tetejére, mert a nemzeti bruttó össztermék növelése (és a cég haszna) az elsődleges szempont. Ámde: a polcok közötti tér igen szűk, nehezen fér el két kocsi egymás mellett, ráadásul a polcfeltöltő személyzet raklapjai is akadályozzák a forgalmat, emiatt a vásárlók zöme a kisebb kocsikat részesíti előnyben. Meglepő módon – néhány napja – megnövelték a kisebb kocsik számát (gaudeamus igitur!). Valaki valahol észrevette, hogy a hatvan nagykocsi békésen álldogál, a kisebbek pedig állandó használatban vannak; a konstatáláson túl pedig észszerű határozatott is hozott. Dicséret érte. (Mivel nem tisztítják meg rendszeresen a kerekek tengelyét, sok volt az üzemképtelen talicska is; tehát ebből a szempontból is hasznos volt a frissítés.) 

A rend és rendetlenség témaköre sokkal bokrosabb a látszatnál, ráadásul a digitalizálás sem hozta el a meghirdetett javulást. Túl sokba kerül (pl. háromévenként le kell cserélni a cégek számítógép-parkját), és állandó baj van a működtetéssel is. Akikre rá van bízva a ’digitális tájékoztatás’, azok nincsenek a helyzet magaslatán; nemrégiben a Sütő-szobor ügyében borult ki a serbli, végül azzal simították el, hogy ’kommunikációs defektus esete forgott fenn’. Nem először és nem utoljára. Mostanában történt, hogy (részlegesen) átrendezték a buszok menetrendjét/ útvonalát. Pár évig az volt a módi, hogy az 5-ös busz nem vette föl ingyen a nyugdíjasokat a város területén. Most már fölveszi, de a buszban (-ra) nincs kiírva az útvonal sem, csak annyi, hogy nem áll meg a Selgrosnál. Arról, hogy a buszmegállókba telepített koszos, rozsdás vasszekrények meddig rontják még a városképet, meg arról, hogy mikor üzemelik be végre a digitális buszinformációs rendszert, senki sem tud; vagy ha igen, akkor jól titkolja.