Mikrofonnal erdélyi tájakon

Születésnapi beszélgetés a 70 éves Gáspár Sándor rádiós szerkesztővel

‒ Kedves Sándor, vágjunk a közepébe: mi történt ’89. december 22-én a Marosvásárhelyi Rádiónál? Hogy indult az adás, ki volt a mozgatórugó, mi volt a cél?

‒ Jólesik az olyan kérdés, amely összekapcsol a Marosvásárhelyi Rádióval. A Kultúrpalotában ért a hír, a kisteremben. Hirtelen ölelkezni kezdtek az emberek, és néhány pillanattal később már mindenki a téren volt. Láttam kizuhanni egy nagy főtitkári fotót a megyei pártbizottság egyik emeleti ablakából. Néztem, örvendtem, és a rádióra gondoltam. Menjünk oda! Megláttam két régi rádiós (román) kollégámat, és hívtam őket: Gyertek, menjünk a rádióhoz! Fölényesen magyarázták: „Várj, majd szólnak!”. Mire körülnéztem volna, hallom a tömegből Vári Mariannát: Sanyi! A rádió! Sanyi! A rádió! Föntről kiabált, a szemközti tömbház egyik erkélyéről. A tömegben volt Gyarmati Dénes is. Neki is a rádió volt a kérdése. Intettem, kiáltottam, hogy megyek, találkozunk a rádió előtt. Ott a portásfülkében nem volt senki, szabadon bemehettem. Az emeleti irodákban ültek a fiúk, az egykori tévés riportkocsi legénysége, műszakiak – ők maradtak meg, úgymond karbantartónak, a rádió épületében. Nyilatkozatot fogalmaztak, hogy új idők, szabadság… Mondtam, mi, szerkesztők, hamarosan jövünk, mit szólnak hozzá? Attól tartottam, hogy ellenkezni fognak, de nem, természetesnek tartották ők is. Lementem a kapuba, érkezett Dénes, egy-két perc múltán Marianna is. Sorra jött szinte mindenki a magyar, kicsit később a román szerkesztőségből is. Majdnem este lett, amikor az a két kolléga is megjelent, akik délben még várakozásra intettek. Azonnali célunk nyilván az adás elindítása volt. Mivel én kocsival voltam, kimentünk a főtérre, Király Károlyért. Bevittük a rádióba, szalagra vettük néhány perces beszédét. Közben valaki elterjesztette a hírt, hogy Király Károlyt lelőtték. Cáfolatul a rádió lépcsőjéről is beszédet tartott. Utána visszavittük a Városházára. Külön mozgatórugónak aligha emelhetek ki bárkit is. Számunkra a rádiózás lehetősége a szabadságot jelentette. Az első nap magyarul és románul együtt szólaltunk meg, de a negyedik napon már elkülönítettük a magyar és a román adásidőt egymástól. Az első órák lelkesedése után az intézmény szakszerű újjáépítését éreztük feladatunknak. A hagyományainkon és lendületünkön kívül az a közösségi támogatás adott erőt, amit a hallgatóktól kaptunk, szinte már az első percben. A szabadság bizonyítéka volt a tény, hogy szól a Vásárhelyi Rádió. Szóba sem kerülhetett, hogy újra elhallgasson. Ez érvényesült március 21-én is, amikor Scrieciu tábornok követelte, hogy állítsam le az adást. Simán megtagadtam. Arra természetesen büszke vagyok, hogy december 22-én én szólaltam meg elsőként magyarul a rádióban, hogy együtt, egyszerre szólaltunk meg románul és magyarul. Cornel Calţeával együtt mondtuk: Itt a Marosvásárhelyi Rádió! A műsorok biztosítása számomra magától értetődő feladatkört jelentett, tehát munkatársak kellettek, beosztás, munkaeszközök. Fizetés. Nekünk, akik a megyei könyvtárban dolgoztunk, egyszerű volt, azonnal mehettünk a rádióhoz, azzal a tudattal, hogy a könyvtárnál továbbra is megkapjuk a fizetésünket. De több műszaki kollégánk a számológépgyárba került, és őket nem engedték át a rádiónak – két hónapon át napi két műszakot végeztek: egyet a gyárban, utána vagy előtte pedig a rádiónál. Február 1-jével rendeződött a helyzetünk, újra a Román Rádiótelevízió állományába kerültünk. Akkor még egy intézmény volt a rádió és a televízió. Fontos közéleti színtérré váltunk.

‒ Mit gondolsz, mi volt a döntő abban, hogy téged választottak az első  szabad Marosvásárhelyi Rádió igazgatójának? Mi történt az újrakezdés első fázisában?

‒ Nem tudom, mi volt a döntő. Az tény, hogy elsőként mentem be december 22-én a régi szerkesztőség tagjai közül, és tisztáztam: úgy megyünk vissza, hogy ne legyen belőle összecsapás. Tény, hogy szinte éjjel-nappal bent voltam, az első hetekben a gyerekeim jóformán nem is láttak. Igazgatójelölt azért is lettem, mert a magyar szerkesztőség régi vezetői nyugdíjasokká öregedtek, de voltak, akik nem mentek vissza a rádióhoz. Két jelölt volt, egy magyar és egy román – a román a régi rádiónál szerkesztőségi titkár volt. Kettőnk közül egyikünk igazgató, másik aligazgató lehetett. Másfél évig voltam igazgató. Egy év után a rádió elnöke a román szerkesztőség vezetőjét, az aligazgatót társigazgatóvá léptette elő. Majd fél év múltán, indoklás nélkül,  leváltottak. Aznap, amikor a parlamentben felolvasták a Har-Kov jelentést. Nem csodálkoztam abban a közhangulatban még azon sem, hogy néhány kollégámon kívül senki nem kifogásolta a menesztésemet. Igazgatóként fontos eredménynek tekintem, hogy nem az 1985-ös megszűnés napi három-három órás adásidejével kezdtük újra, hanem napi négy órával. Kidolgoztuk a műsorrácsot, amely lényegében 10 évig változatlan maradt. Alapelve volt, hogy a társadalom minden rétegének sugározzunk, és elsősorban adáskörzetünk lakosságának adáskörzetünk lakosságáról. A megnövekedett műsoridő fontos következménye volt, hogy a magyarul is sugárzó területi rádióstúdiók adásai így nem fértek el egyetlen antennán, de Csép Sándorral, aki a Kolozsvári Rádió aligazgatója lett, kidolgoztuk azt a beosztást, mely szerint hullámhosszakat váltogatva, de Erdély nagy részében reggel 8-tól este 8-ig lehetett magyarul rádiózni, sorban hallgatva Kolozsvár, Marosvásárhely, Temesvár és Bukarest magyar rádióműsorát. Néhány évig sikerült ezt így fenntartani, aztán a román területi stúdiók körkapcsolására hivatkozva átalakították, s így már egymást fedték a műsorok. Az egész napos erdélyi magyar rádiózásra újra évekig kellett várni.

‒ A Sapientia egyetem marosvásárhelyi karának kommunikáció szakán közel egy évtizeden keresztül tanítottad a diákokat, akkor írtad Rádiós ismeretek című egyetemi jegyzeted. Megállták a helyüket a média területén elhelyezkedők?

‒ A vásárhelyi rádiónál, az Erdély FM-nél, az Erdély TV-nél, a Népújságnál, a Székelyhon különböző szerkesztőségeiben, a Sóvidék TV-nél, a Rádió Gagánál, a keresztúri VoxT-nél, a Háromszéknél, az RTV-nél, de a Duna Televíziónál és más szerkesztőségekben is dolgoznak vagy dolgoztak diákjaim. Többjük rádiós-tévés témájú államvizsga-dolgozatát én irányítottam. Örvendek, hogy dolgozataik az évfolyam élmezőnyében voltak. Akik sajtószóvivőként, kommunikációs munkatársként dolgoznak, láthatóan könnyebben és jobban boldogulnak, hogy belülről ismerik a sajtó működésének sok elemét. Amit tanítottam, nem csupán a rádióban kamatoztatható, hiszen sok minden ugyanúgy érvényes a lapoknál vagy a tévénél is, mint a rádióban. A sajátosságok nem kizárólagosságok. A jegyzetemet évente frissítettem, és ezekhez az évekhez tartozik doktori disszertációm is, amely a rádiózásról, a rádióhoz kapcsolódó művekről szól.

‒ 1993–2002 között a MÚRE ügyvezető elnöke voltál. Milyen céllal jött létre, mi a feladata, s kik voltak azokban az években a vezetők?

‒ Ez már sajtótörténelem. Csíkszeredában alakult meg az egyesület. Előzményét, amelyet jogelődünknek vallunk – a két világháború közötti Bánsági és Erdélyi Kisebbségi Újságírószövetséget –, annak idején megszüntették, javait elkobozták, sokan nem is hallottak róla. Hecser Zoltánnak, a Hargita Népe vezetőjének az érdeme, hogy életre hívta 1990 májusában a Romániai Magyar Újságírók Egyesületét (RMÚE), amely 1993-ban Horváth Andor javaslatára lett MÚRE, vagyis Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. 1993-ig jogilag csak bejegyeztetni tudtuk az egyesületet, komolyabb tevékenységet nem sikerült kifejteni. Két dolog hiányzott: a pénz, illetve egy olyan ember, aki sok időt tudjon az egyesületre áldozni. 1993-ban Stanik István olyan helyzetbe került a Bihari Napló és a lapcsaládja révén, hogy némi pénzzel és egy korszerű telefaxszal tudta támogatni az egyesületet. Ő javasolta, hogy Kántor Lajos legyen az elnök, és én vállaljam az ügyvezetést. Csíkszeredából Marosvásárhelyre azért helyeztük át az egyesület központját, mert itt könnyedén találtunk székhelyet: az Új Élet kiürülő szerkesztőségének irodáit. A Romániai Magyar Szó fiókszerkesztőségével és a Látó szerkesztőségével egy épületben természetszerűleg került központi helyre a MÚRE. Most utólag elcsodálkozhatom magam is, hogy mennyire támogatta az egyesület ügyét az egész romániai magyar sajtó. Igaz, törekedtem is rá, hogy minél több szerkesztőség képviselője legyen ott az egyesület vezetőségében, igazgatótanácsban, szakbizottságban, szakosztályban. Kántor Lajos mellett ott volt Cseke Péter, aki kiépítette a Babeş–Bolyai Egyetemen a magyar nyelvű újságíró szakot, Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője, Makkai János, a marosvásárhelyi Népújság és Balló Áron, a kolozsvári Szabadság főszerkesztője, Veress István a Szatmári Hírlaptól, Stanik István a Bihari Napló révén, Boros Zoltán Bukarestből, a magyar adás főszerkesztője, Szabó Zsolt a Művelődéstől, Bartha Csaba vagy Baranyi László a Temesvári Rádiótól, Aradról Kiss Károly és persze Hecser Zoltán is a Hargita Népétől, Csíkszeredából. A Brassói Lapoktól előbb Gellért Lajos, majd Ambrus Attila. Javaslatomra létrehoztuk a területi megbízottak tisztségét, aminek révén 15 tagúvá bővült az igazgatótanács, így gyakorlatilag Erdély magyar sajtójának minden vidéke és minden rétege képviseltette magát. Számos kérdésben alapvető határozatokat kellett elfogadni, ezért sokszor voltak hosszúak az igazgatótanács ülései, de az egyik túltett mindenen: több mint 24 órát tartott egyhuzamban. Nagy gondja volt minden szerkesztőségnek, hogy a kezdő újságírók csak inaskodással fejleszthették magukat, ezért Stanik István javaslatára és nagymértékben a munkájával létrehoztuk az egyesület újságíró-iskoláját, az Ady Endre Sajtókollégiumot Nagyváradon. Hat éven át egyedüli intézményként nélkülözhetetlen volt a hazai magyar újságíróképzésben, majd néhány évig párhuzamosan létezett a kolozsvári újságírószakkal. Ma is sok kolléga van, aki ott szerezte alapképzettségét.

‒ Térjünk vissza a gyermekkorodhoz. Temesváron születtél 1951. augusztus 18-án.

‒ Temesvárról néhány kisgyerekkori emléken kívül egyéb nem él bennem. 1955-ben költöztünk Marosvásárhelyre, itt nőttem föl, itt éltem, a kolozsvári négy egyetemi esztendő és a máriaradnai félévi katonáskodás kivételével. Rádióriporterként annyit jártam terepre, főleg Székelyföldön, hogy a kizárólagos marosvásárhelyiség Székelyföldre, Erdélyre tágítható. Gyerekkoromban is utaztunk, kirándultunk sokfelé. Furcsa, hogy mindig a Székelyföldön éreztem otthon igazán magam, noha édesapám nagyváradi volt, édesanyám pedig Kolozsváron nőtt fel. Temesvár, alföldi városként, nem kötött magához. Ma már sajnálom, hogy nem jutott nagyobb szerep Temesvárnak az életemben. Legutóbb temesvári riportutam alkalmával olyan embereket kereshettem meg, akik 

Atyhából honosodtak Temesvárra, közvetlenül tapasztalhattam tehát erőfeszítéseiket, csodálhattam kitartásukat, és állítom, hogy Temesvár sokkal nagyobb figyelmet érdemel a köztudatban, mint amennyi jelenleg jut neki. Ezt igyekeztem megírni a Temesvári magyarok című riportkötetben.

‒ Milyen szakra felvételiztél 1970-ben?

‒ Magyar szakra, mellékszakként a franciát választottam. A felvételin igyekeztem úgy nézni a többiekre mint versenytársakra, akiket meg kell előznöm. Húsz helyet hirdettek meg és jelentkeztünk talán négyszázan, úgymond húszan egy helyre. Akkor ismerkedtem meg Markó Bélával, aki csoporttársam lett. Méregettük egymást, aztán megegyeztünk, hogy a mi két helyünkön kívül marad még másoknak is 18. Az irodalomkatedrán nagyszerű tanáraink voltak, tudásuk lenyűgözött, de sokszor éreztem, hogy elmerevedik a lendületes előadás, félbemarad az elemzés. A diktatúra általános hangulatát itt is lehetett érezni, bár ezt adatokkal nem tudom alátámasztani. A Gaál Gábor Irodalmi Kör hetente kínált alkalmat vitákra, találkozásra. Az egyetemi évekhez tartozik az államvizsga-dolgozat elkészítése, az Utunk sok évfolyamának kijegyzetelése, a szakmai gyakorlatok, a diákrádió, az olvasás-böngészés az egyetemi könyvtárban, és a szabad vadászat izgalma, amikor beszabadulhattam a tanszéki könyvtárba. Földes Lászlóról írtam a dolgozatom, amelynek a bibliográfiai része meg is jelent a Kriterionnál. A Kriterion Könyvkiadónál végeztem szakmai gyakorlatot, s ez ösztökélt, hogy megírjam tanulmányomat is a Kalevala fordításokról. Alapos kutatás, körültekintő összehasonlítás és elhamarkodott ifjonti zárókövetkeztetés, amely a Korunkban jelent meg 1977-ben, de még tavalyelőtt is hivatkoztak rá.

‒ Hova helyeztek ki, milyen volt a kezdés a tanügyben?

‒ Nagykendre kerültem. Nagyszerű falu, remek kollégákat kaptam, akikkel sokáig tartottam a kapcsolatot, miután már a rádióhoz kerültem, akkor is. Rádiósként is többször benéztem az iskolába. Az első három évben, ha bementem, volt osztályomban félbeszakadt az óra. Volt, hogy a kolléga nevetve átadta nekem a naplót, fejezzem be én az órát.

‒ Hogyan kezdődött a kapcsolatod a rádióval?

‒ Egyből főszerkesztő lettem. Elsőéves voltam, amikor indult Kolozsváron a magyar nyelvű Diákrádió, és mondtam a fiúknak, hogy én is besegítenék. Egyszer csak szóltak, hogy gyere, legyél te a főszerkesztő, mert Gyula lemond. Akkor még a magnót sem tudtam be- vagy kikapcsolni, de ott volt Lepedus Joe, aki a „technikát megoldotta”. Nekem a munkatársakat kellett beszerveznem, egy-két cikket megírnom, interjút készítenem és legfőképpen a hangszalagra rögzített műsort hetente elvinnem a kolozsvári főpostára, ahol a rádiósítási központ páncélajtaján beengedtek, és ott leforgattuk a 45 perces szalagot, amelyet így a bentlakásokban hallhattak a diákok.

A „valódi” rádióhoz aztán tanárkoromban a nagynéném térített vissza, ő figyelmeztetett, hogy a kolozsvári rádió – Polatsek József – a Zsibongóban, az ifjúsági műsorban riporterversenyt hirdet. Megnyertem a versenyt, Nagy Gyulával, főszerkesztő elődömmel szemben. Az ünnepélyes győzelem után aztán látszólag minden maradt a régiben, de alig egy év múltán Kenden megkeresett Vajda Ferenc, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztőségi titkára, hogy nem mennék-e a rádióhoz dolgozni? Kis kitérő után, 1978. január 1-től dolgoztam ott. Olyan főnökeim, kollégáim voltak, akikre ma is nagy elismeréssel gondolok. 

‒ Milyen rovatokat vezettél vagy felügyeltél?

‒ Első rovatom volt az Iskolaélet – az élet iskolája, tanüggyel kapcsolatos. Majd szerkesztettem a Mikroenciklopédiát (tudomány-népszerűsítő műsor), mindvégig riportere voltam a Szivárványnak, később a szerkesztője is. E műsorban fontos volt, hogy nagy közönséggel nyílt műsorokat is készítettünk – Kászonaltízen, Marosvásárhelyen a Víkendtelepen. Emellett bedolgoztam több más műsorba is. Majd következett ’85 januárja, és volt öt év szünet, amikor hiába próbáltam bekerülni-visszakerülni a sajtóba; a Vörös Zászló akkori főszerkesztője kockázatosnak tartott engem. (Én nem értettem, de ők tudták, miért.) 1991-ben (talán, nem emlékszem pontosan) létrehoztam a Periszkópot. Hetente jelentkezett, 30 perces műsor volt, interjúkkal és kommentárokkal. Tudomásom szerint addig politikai elemzőműsor még nem volt a romániai magyar sajtóban, ez pedig hétről hétre, az időszerű eseményekre reagálva jelentkezett. Okozott is galibát, de a nagyközönség nagyon szerette. Aztán megszűnt, mert mégsem szerette mindenki, legfőképpen néhány érintett politikus. Létrehoztam a Színek és formák című képzőművészeti műsort – hogy beszéljünk a képzőművészetről is. A rádiónak írt több kritikám megjelent lapokban is. Visszhangját tekintve nagyon sikeres volt a Peremvilág – egyszerű riportműsor, Marosvásárhely legszélső házaiba kopogtattam be, és az ott lakók élettörténetét, helyzetét, egy-egy kiemelkedő gondját beszéltük meg. Ebbe a műsorba így került riport a Maros-parti hajléktalan viskójából, a Segesvári útról a tini prostituáltakkal, így bukkantam rá Bernády György egykori házvezetőjére a Kishegyszőlőben, de Szekeres Gerő műépítész, régi ismerősöm is szerepelt benne, hisz (akkor) a város legszélén volt a házuk. Mindegyik történet érdekes, mert élő volt és őszinte. Olyan emberek szólaltak meg, akik megküzdöttek az élettel, és tudtak örvendeni is, nem csak panaszkodni. Az évek során még szívesen dolgoztam a Rádióújságba is. Az utolsó évek műsora volt a Délutáni tea című hétvégi magazinműsor, inkább művelődési, mint társadalmi jelleggel.

‒ A Marosvásárhelyi Rádió egyik legsikeresebb műsora volt a Megy a magnó vándor-útra… Kinek az ötlete volt, s hogy került később a te szárnyaid alá? 

‒ Csifó János találta ki még 1975-ben, de ’90 után nem indította újra. Miután nyugdíjba ment, én újrakezdtem, és fontos, jelentős műsor lett megint, hiszen kiemelkedő életműveket mutattunk be hétről hétre. Az újrainduláskor a legelső interjú Csifó Jánossal és Nagy Miklós Kunddal készült, mert ők voltak a régi Megy a magnónak a rendszeres riporterei, majd az igazi indulás néhai dr. Pongrácz Antallal. Az egykori világbajnok tőrvívót kérdeztük, mert vele szakadt meg 1985-ben a sorozat. Az interjúalanynak kellett javasolnia, megneveznie, hogy a következő alkalommal kit szólaltassunk meg. Egyetlen kérésünk volt, hogy politikust ne jelöljenek. Javasoltak országosan ismert személyiségeket, és olyanokat, akikről településük vagy mesterségük határain kívül alig-alig tudhattak bármit is, de életművük mindenképpen elismerésre méltó volt.

‒ Hová kerültél 1985. január 13-a után, amikor egy telefonhívásra megszűnt a vidéki stúdiók adásideje és a bukaresti tévé magyar adása is?

‒ Fél év kálváriát jelentett nekem. Az első napokban mindenki bódultan ült az irodában, sehogy sem tudtuk felfogni-elfogadni, pedig egyszerű volt a magyarázat: a diktatúra nem volt biztos abban, hogy mindvégig kordában tud tartani, túlságosan messze voltunk, túlságosan sok ember figyelt ránk, ezért megszüntette az országban mind a hat területi stúdiót. Csak a központi szerkesztőségeket hagyták meg. Néhány hétig a rádióban hangszalagokat kellett csomagolnom, mert a szalagtárat elvitték Bukarestbe, pontosan Jilavára, a központi raktárba. Onnan kaptuk vissza 1990 februárjában. Semmi sem veszett el. A kolozsváriak nem voltak ennyire szerencsések,  sok szalagjukat letörölte a túlbuzgó excenzor. Aztán a 6-os iskolába küldtek, végül a rádióból utolsónak a megyei könyvtárhoz helyeztek, a könyvkölcsönzéshez. Nagyon jó munkaközösségbe kerültem, közvetlen főnököm Mészáros József lett, aki megfejtette Kriza János beígért, de meg nem jelent könyvének is a titkát, és aki megmentette Orbán Balázs eredeti fényképeit a pusztulástól.

‒ Milyen díjat és szakmai elismerést kaptál eddig?

‒ A MÚRE nívódíját ítélték nekem, és az egyesület örökös tagjának választottak. Sokkal hosszabb azoknak a névsora, akik az én javaslatomra részesültek különböző díjakban: Aranytoll díj, EMKE-díj, rádiós szakmai díjak, és ezekre is büszke vagyok.     

‒ Mit üzensz a mai fiataloknak?

‒ Egyelőre várok az üzenettel, bár érzem, hogy sodródom a pálya széle felé, de még dolgozom. Rendszeresen küldök tudósításokat a Magyar Katolikus Rádiónak, és időnként más műfajban is publikálok. Annak örvendek, hogy több tehetséges, nálam jóval fiatalabb, sőt egészen fiatal újságírót is olvashatok.