2024. july 5., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Hittem, hogy visszakerülök a színpadra”

A művésznő Párizsban él, ott vált nemzetközi hírű előadóművésszé, sanzonénekessé, akinek a fellépéseit számos világvárosban ünnepelte a közönség. 1978 és 1989 között a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház tagjaként vált a színházkedvelők egyik kedvencévé, majd a kolozsvári Állami Magyar Színházban való vendégszereplése során szerzett újabb híveket művészetének. 1989-ben elhagyta Romániát, és Hollandiában, Belgiumban kezdett új életet. 1992-ben Magyarországra szerződött, ahol 2006-ig több társulatnál bizonyította színészi kvalitásait. Teljesítményét, sikereit rangos elismerések is tanúsítják. Majd Franciaország és az éneklés hódította el Tháliától. Ott is bizonyított. Néhány hónappal ezelőtt Szilágyi Enikő az egyik legrangosabb szakmai kitüntetést vehette át Párizsban, a Francia Köztársaság kulturális minisztériuma a Művészet és Irodalom Lovagrenddel ismerte el művészi munkáját. Kiteljesedett énekművészetéből 2016 októberében a Bernády Napokon adott ízelítőt a marosvásárhelyi Kultúrpalotában. Ugyanott az idei Vásárhelyi Forgatagon is emlékezetes esten, Kurt Weill hajóján ragadta magával a hallgatóságot. Pár nap múlva a Yorick Stúdió évadnyitó bemutatóján újra színészi játékával érdemelheti ki a vastapsot. Nemrég szülővárosában, Kolozsváron is találkozhattak vele a nézők. A média többször is megszólaltatta, a művésznő sok mindent mesélt életéről, az eltelt éveiről. Az alábbi beszélgetés inkább Vásárhelyre koncentrál. A várban, a Mészárosok bástyája előtt rögzítettük az interjút egy munkával teli, nehéz nap nyáriasan meleg estéjén.


 – Induljunk ki a Kultúrpalotában lezajlott augusztus végi koncertedből. A Nagyterembe belépő közönséget a zongora és a mikrofonok mellett egy ütött-kopott, viharvert vasszék fogadta a színpadon. Ahogy az estet felvezető Gáspárik Attila elmondta, a nézőtérre belépő Kincses Elemér rendezői szeme hamar ki is szúrta, hogy az nem illik oda, de Te kérted, hogy a szék maradjon.

 – Úgy éreztem, hogy a brechti, Kurt Weill-i világhoz nagyon is talál ez a kopott szék. Ezek a dalok, ezek a szövegek a szegénységről, a nyomorról, az alvilági életről szólnak. Nyilván nem Bicska Maxit képviselik, ahol nagyon sok lopott pénz van. Én a nyomorult emberekről énekelek. Persze talán az is hatott rám, hogy ez a szék legalább olyan régi, mint én. Nem akartam egy elegáns, szép karosszéket beállítani a színpadra, megláttam ezt hátul, a színpad szélén a takarásban, és mellette döntöttem.

 – Egyáltalán, van díszlet, vannak kellékek az előadóestjeiden? Vagy ezt a hely határozza meg?

 – Nincsenek díszleteim. Általában van egy asztal, azon minden eshetőségre egy kancsó és egy pohár víz, viszont előfordul, hogy bizonyos daloknál leülök, és úgy énekelek. A zongoristának is vannak szólószámai, olyankor nem megyek ki a színpadról, hanem ha van világítás, leveszik rólam a fényt, hogy csak a zongorista érvényesüljön, én pedig leülök.

 – Ülve is lehet énekelni? 

 – Lehet. Most már az operaénekesek is táncolva, állva, fekve, minden helyzetben képesek énekelni. Olyan kondícióban kell lenni, hogy meg lehessen oldani ülve is a feladatot.

 – A Weill-esteden láthattuk, fizikailag is eléggé megterhelő lehet egy ilyen koncert vagy előadás. Nem is tudom, minek nevezzem a fellépésedet.

 – Én azért nevezem koncertnek, mert van egy koncertzongora, egy klasszikus zongorista és van egy hang. Mi hárman. Előadóestnek is nevezhető, Franciaországban koncertként hirdetik.

Ez a Kurt Weill-estem nagyon is színházhoz kötődő tematikailag. Színész énekel. Brecht, Maurice Magre, Jacques Deval és Kurt Weill világa a színházhoz kötött, a musicalhez, a zenés színházhoz. A dalokat azért válogattam ilyen eklektikusan, mert Weill dalait inkább csak a németországi korszakából ismerik. Ahogy Gáspárik Attila igazgató is kiemelte, a Bicska Maxi és a Koldusopera ismerős a legtöbb ember számára, utána már csak nagyon kevés olyan zene van Kurt Weilltől, amit ismernek. Nem igazán fülbemászó zene, de nem is ez a fontos, a tartalmas, érdekes, disszonáns zenéje az, ami engem megfogott. A francia korszak melodikusabb, mert azt a Marie Galante című zenés színházhoz írta, és a francia nyelv által is valahogy melodikusabbá válik.

A 2016-os Bernády Napok gálaestjén a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermének színpadán


 – Más az ének, ha francia?

 – Teljesen más. Másképp énekeled. Különben Weill francia időszaka nagyon rövid, 1934-től 35-ig, kilenc hónapot töltött Franciaországban, és onnan is távoznia kellett, Amerikában tíz évig volt az off-off Broadwayn, igazából nem fogadták be, utána kapott egy megbízást, a Hölgy a sötétben – Lady in the Dark musicalhez, és annak a zenéjét is csodálatosan írta meg. 

 – Érdekes a befogadás kérdése. Mifelénk az emberek általában úgy vélik, hogy a franciák nagyon ragaszkodnak a saját értékeikhez, nehezen fogadnak el másokat, pláne, ha a sanzonjaikról van szó. Te pedig elmentél oda, sanzonokat énekelni, és bejött. Ez ilyen egyszerű?

 – Így is lehet mondani, de én úgy mentem, hogy hívtak, nagy különbség. De kezdjük az elején. A francia egy hihetetlenül befogadó nemzet. A világ minden országából és nemzetiségéből élnek emberek Franciaországban. Befogadó nemzet, de ezzel gondok is adódnak, mert sajnos rengeteg visszaélés is van. A párizsi művészvilág olyan csodálatos, színes pokol, hogy ennél színesebbet talán nem is lehet találni a világon. A képzőművészek, zenészek, táncművészek, filmművészek nagy hányada Párizsban szeretne érvényesülni. Ennek a városnak, de persze Londonnak is, óriási a vonzereje. Különben egész Franciaországban mély tradíció a kultúra. Ne feledjük, a forradalmukkal megváltoztatták Európa arculatát. Európa kultúrájának egyik legfontosabb bölcsője Franciaország.

 – Tudsz még lelkesedni, azt látom. Poklot említettél az előbb. Neked meg kellett járnod a poklokat?

 – Megjártam a poklokat akkor, amikor elmentem itthonról egy bőrönddel, és új életet kezdtem már nem fiatalon, 37 évesen, mindent magam után hagyva. Nulláról indultam. A szakmát félre kellett tenni, nyelvet kellett tanulni, meg kellett tanulni beilleszkedni egy nyugat-európai világba a mi kelet-európai világunkból, mégpedig egy vidéki kelet-európai világból. Mert én vidéken éltem addig, Marosvásárhelyen, Kolozsváron. Bukarestben jártam ugyan, de csak dolgozni, én ott soha nem éltem. És meg kellett tanulni tisztelni egy más ország tradícióját, kultúráját, elsősorban azzal, hogy megtanulod a nyelvet. Nem is tudom, hogy létezhet valaki egy országban anélkül, hogy ne ismerné az ország hivatalos nyelvét.

 – Nulláról indultál, de vitted magaddal a tehetségedet, azt a tapasztalatot, amit itthon szereztél, még hogyha vidéken is. Volt tehát mire alapozni. Viszont azt hiszem, hogy ha nem társult volna hozzá rendkívüli akarat, akkor talán nem is sikerült volna megújítanod a pályádat. Lehet, hogy nem is beszélgetnénk itt most, késő este, a vásárhelyi várudvaron.

 – Igazad van. Akarat és kitartás kellett, és hit. Mindig azt mondtam, hogy nem a lábam visz, hanem a hitem.

 – A hit, miben? 

 – Hittem abban, hogy visszakerülök a színpadra. Tudtam, hogy csak egy időleges, rövid ideig tartó periódus, hogy elszakadtam a szakmától. Tulajdonképp három évig szakadtam el, és ezalatt nagyon sok mást csináltam, és az is fontos volt. De a legfontosabb, hogy megtanultam két idegen nyelvet, a hollandot és a franciát.

 – Meg lehet tanulni annyira, hogy az ember színpadon elhitesse a nézővel, ő nem idegen?

 – Amikor énekelek, olyankor egyáltalán nincs akcentusom. Amikor beszélek, akkor igen, akcentusom van, de ezt nagyon szeretik. Bele kell születni egy országba, vagy gyerekként jutni el oda, és iskolába járni, hogy az anyanyelved mellett azt a másik nyelvet tökéletesen anyanyelvi szinten beszéld.

 – Most újra magyarul játszol, színdarabban. Egy egész napos próbafolyamat után beszélgetünk, fáradt is lehetsz, bár ez nem látszik rajtad. Milyen ismét megtapasztalni a csapatmunkát?

 – Mindig fehér lappal indulunk. Azért mondom ezt többes számban, mert azt hiszem, ez így van rendjén. Tizenhárom éve nem játszottam színházban, nem volt csapatmunkában részem, és nagy megtiszteltetés, hogy Sebestyén Abának, ennek a nagyon tehetséges rendezőnek és nagyszerű embernek eszébe jutottam. Tizenhárom éves volt, amikor én innen elmentem. De jóval később Debrecenben találkoztunk, amikor ő ott kezdő színészként vendégszerepelt. Kolozsváron azóta még volt színházi szerepem, Tompa Gábor rendezésében két előadásban is felléptem, Visky András Júlia című monodrámájában és Samuel Beckett Játék című darabjában, de Marosvásárhelyen nem, és nagyon fontos ez a meghívás, hiszen két évfordulót is ünneplek ez évben, 45 éve vagyok a művészi szakmában, és 30 éve mentem el Erdélyből. Ajándék, jutalomjáték számomra ez az előadás, hiszen egy nagyon jó darab színrevitelében veszek részt. Elise Wilk Eltűntek című színművéről van szó, amely a szászok deportálásáról szól. Különböző korok jelennek meg: 1944-45, ‘89-90, 2006-2007. Én egy Kathi nevű nőt játszom, és erről csak ennyit árulok el. Hadd legyen meglepetés. Nagyon érdekes szereplehetőség, nagy kihívás. Nyilván először a darabot kértem el, amikor a felkérés elhangzott. Az, hogy meghívnak, nagyon jó és szép, megtisztelő gesztus, de nem mindegy, hogy mire. Külön öröm, hogy fiatalokkal dolgozom. Főiskolásokkal játszom együtt, és ez a hallatlan energia, hit, alázat, jóindulat, odafigyelés, kedvesség és dinamizmus, ami belőlük árad, engem is újjászül. 

 – Bizonyos élményrétegeidet jobban mozgósította ez a darab? ’44-ben még nem éltél, és most sem vagy 90 éves. De az, hogy átéltél kegyetlen időket, majd megtapasztaltad az emigráció, az áttelepülés sokkját, könnyíti az alakításodat, segíti az azonosulást a szerepeddel?

 – Nagyon is rezonál, hiszen a szüleim, nagyszüleim megélték azt a korszakot is, amikor én még nem éltem. Apám 7 évet volt orosz fogságban, anyai nagyapám börtönben volt, kitelepítettek bennünket, és mindenünktől megfosztottak Székelyföldön. Déd- és nagyapám nevéhez nagyon sok erdélyi műemlék és templom fűződik, építészek, tervezők voltak, és mondhatnám úgy is, hogy annak idején az egész családunkat kinyírták. Mindenünket elvették, begyömöszöltek minket két lehetetlen szobába, ahol búza is volt meg kukorica. Úgyhogy gyermekkoromból arra emlékszem, hogy csak a kilincsig értem fel, és kukucskáltam befelé, hogy miért van annyi búza és kukorica a szobánkban, miért nem lehet kinyitni az ajtót. Ezekbe a dolgokba már én is belekóstoltam, mert Erdélyben az államosítás késve éreztette a hatását. 1952-ben születtem, és valamennyire átéltem, ahogy rendre vették el nagyapáméktól a földeket. Minden héten valamit, addig, amíg a házat is elvették alólunk.

 – Ezt a történetet érdemes lenne külön is feleleveníteni valamikor, de térjünk vissza a pályádhoz. Most egy egészen más színhelyen próbálsz, mint ahonnan elmentél valamikor, és készültök a bemutatóra. Emlékszel, mit játszottál utoljára kőszínházban?

 – A Szerelemesőben léptem fel. Sigmond István regényéből készült a darab, abban játszottam a női főszerepet. Tompa Gábor rendezte Kolozsváron. Turnéztunk is vele, és pont Marosvásárhelyen kellett volna előadásom legyen, de arra már nem érkeztem meg.

 – A vásárhelyi társulat előadásai közül melyik volt számodra az utolsó?

 – Húú, ez egy fogas kérdés! Úgy emlékszem, hogy talán a Vízkereszt.

 – Akkor arra is nehéz válaszolnod, hogy melyik itteni produkció volt számodra a legfontosabb.

 – Nem tudok egyet mondani. A főiskolán talán a Sartorius úr házai, Bernard Shaw darabja, Harag György rendezte, és a Kincses Elemér által rendezett Vérnász. Két gyönyörű előadás, mindkettő nagyon megmaradt bennem. A színházban a Shakespeare-darabot, a Vízkeresztet nagyon szerettem. A Viola igazán érdekes, különleges szerep. Nőből férfi, férfiből nő. Az átváltozás mindig próbára teszi a színész képességeit. A Mirandolina is kedvemre való volt. Nagyon szerettem a Zűrzavaros éjszakát. Azt is Tompa Gábor rendezte. Farkas Ibolya beteg lett, tőle vettem át a Veta szerepét. Ilyen jellegű szerepet én soha nem kaptam. Továbbá Szép Ernő Lila ákác és a Patika című darabjaira emlékszem szívesen, melyeket Kovács Levente rendezett, és nem utolsósorban Antonio Buero Vallejótól az Ítélet az éjszakában című előadást említeném, amelyet román nyelven játszottam Constantin Codrescu rendezésében.

 – Több kiváló rendező igazán jelentős, sikeres előadásaiban kaptál feladatot, néhányukat már említetted is. Harag Györggyel még a főiskolán találkozhattál.

 – Évfolyamvezető tanárom volt IV. éven. A III. év végén Kovács György meghalt, és Harag vette át az osztályt. Aztán hívott az Éjjeli menedékhely Natasa szerepére Kolozsvárra, de Dan Alexandrescu, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház akkori igazgatója nem engedett el. Egy hónapos huzavona után sem sikerült elintézni, pedig addig vártak a szereposztással, végül Haragnak le kellett mondania az eredeti elképzeléséről, és Széles Anikóé lett a szerep. Ez komoly szenvedést okozott akkor nekem, mert az igazgató nem engedett el, de ugyanakkor szerepet sem adtak a félévben. Sajnos elestem akkor egy nagyszerű Harag-előadástól és egy szép szereptől, de utána belelendült a színházi munkásságom, sok darabba kiosztottak, sokat játszottam. És gyakran filmeztem is. Már elsőéves koromtól hívtak filmezni Bukarestbe. Ez alaposan feldúsította a szakmai életemet. Számos film, gyakori televíziózás társult a színházi munkám mellé. Egyik sem volt Oscar-díjas alkotás, sajnos, de abban az időben ilyen volt a román filmgyártás. Voltak egész jó, színvonalas produkciók is. Emlékszem jól a második filmszerepemre. Dan Piţa írta a forgatókönyvet George Călinescu Szegény Ioanide és A fekete komód című regényei alapján, ő is rendezte a filmet, ő akkor már egy nagyon jó nevű filmrendező volt. Szép, sikeres alkotás lett, annak ellenére, hogy a cenzúra megcsonkította. Úgy tudom, hogy csak a rendszerváltás után került az eredeti, teljes film a nagyközönség elé. De én azt már nem láttam. 

 – Romániai filmes múltaddal a tarsolyodban nem próbáltál a filmvilág felé orientálódni? Akár akkor, amikor a magyarországi színházakban játszottál, akár Franciaországban?

 – Az ember szereti sokféleképp kipróbálni magát, de valahogy ezt kihagytam. Pedig szerettem a filmezést, jó volt forgatni, de olyan szerepeket kaptam, amelyek nem igazán voltak kedvemre valók. Egy tévészínház volt az, ami tényleg nagyon közel állt hozzám, a maga módján részben az is film. Mihail Sebastian Névtelen csillagjának Monája. Abban nagyszerű színészekkel dolgozhattam, és igazi örömteli munka volt. A többi film kapcsán nem őrzök különösebb élményeket, a Dan Piţával és Savel Şchiopuval való találkozás hagyott bennem maradandó nyomokat. Şchiopu a Falanszter című filmet rendezte, abban egy forradalmár cigánylányt játszottam, és ott kibújhattam a skatulyából. Általában szép, fiatal nőket játszattak velem, de hát végül is abban az időben az voltam, mégis mindig lázadoztam, hogy miért nem adnak nekem másféle feladatokat, karakterszerepeket. Hiába. Így aztán elegem lett ebből a palettából.

 – Érdekes a közemlékezet. Ha az idők folyamán különféle vásárhelyi beszélgetésekben szóba került a neved, a legtöbben a Lila ákácot idézték fel, noha számos más emlékezetes alakításod is volt itt Marosvásárhelyen.

 – Számomra is felejthetetlen élmény volt a Lila ákác. Nagyon szerettem az előadást.

 – Énekesként is megismerhetett, megszerethetett az erdélyi közönség.

 – A színházban nem volt sok lehetőség erre, nem voltak énekes szerepeim. A Mirandolinában és a Lila ákácban volt egy-két dal talán. De Levente rendezett egy Emlékek kávéháza című zenés estet is, ami felölelte, a ’30-as évektől a nyolcvanasokig a legnagyobb magyar slágereket, és ebből az összeállításból egy hangulatos, tartásos szórakoztató előadás lett. 

 – Emlékszem a zeneszámok rádiós felvételére, akkor még a Marosvásárhelyi Rádió munkatársaként ebbe a folyamatba is belekóstolhattam. De más műsorokban is dolgozhattam veled, a hangod, a szép beszéded, a versmondásod nem hiányozhatott a rádiós műsorokból. A rádiózást is biztos kamatoztathattad valamiképpen a későbbiekben.

 – Hogyne! Például a Lírai gyöngyszemek című műsor rendszeresen lehetővé tette, hogy kedvenc verseimmel álljak a rádióhallgatók elé. És még hány műsort említhetnék! Persze a televízió magyar adását is, ahova Bodor Pál, Boros Zoltán gyakran meghívott. Igazi értékteremtő műsorok készültek csodálatos helyeken, például Vajdahunyad várában, ahol Balassi-verseket mondtunk, majd a Székelyföldön.

 – A vers a legnehezebb időkben is elérhető volt, megmaradhatott számodra.

 – Igen, a vers mindig velem maradt. A sanzonjaim is jelzik ezt. Éneklek Edith Piafot, Jacque Brelt, Barbarát, de általában a francia sanzonokból is azokat válogatom ki, amelyeknek szövegét költők írták, például Jacques Prévert, Aragon, Baudelaire, Ionesco... meg olyanokat is, amelyeket nem ismer a közönség. És nem akarok megfeledkezni arról, ami számomra nagyon fontos, hogy nekem írnak dalokat. Megzenésített versek, és vannak olyan szövegek, amiket én írtam. Büszke vagyok, hogy nagyon jó nevű kortárs zeneszerzők írnak a szövegeimre zenét. Ebből CD is készült. Jean Musy nevét említem, aki nagyon befutott és értékes filmzeneszerző. Vele dolgoztam évekig. Vivien Villani ismert fiatal zeneszerző, most már Los Angelesben dolgozik, vele is készült egy lemez, és a legutóbbi egy Barbara-lemez, ami egy tekintélyes párizsi színház, a Théatre des Nouveautés előadásából született. Ott volt egy 27 előadásos sorozatom abban a Grand Boulevard-i színházban, ahol általában csak drámai színházi előadásokat fogadnak be. A Théatre Déjazet is egy fontos színhelye koncertjeimnek, világhírű reneszánsz színház, ott 2007-ben már volt előadásom. Továbbá az Essaion színház, a Lucernaire színház, a Salle Gaveau koncertterem, a Paiva Palota koncertjeim színhelye.

 – Órákig beszélgethetnénk még, sajnos az újság, a Múzsa oldalai sem bővíthetők, álljunk meg itt, valamikor talán még folytathatjuk. Szép sikert kívánok a bemutatóra, kísérjen itthon is a közönség szeretete, elismerése! Jó apropó az interjú végére, hogy említetted Edith Piafot. Annyi mindenen átmentél, annyi mindent megéltél, elmondhatod azt, amit ő énekel: „Nem bánok semmit sem”?

 – Köszönöm a jókívánságokat. És igen, én egyáltalán nem bánok semmit sem. 


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató