Majálisok

Nemzedékem nosztalgikusan emlékszik vissza a régi május elsejékre. Nem a felvonulásokra, nem a zászlóerdőre és a tribünön álló „tribűnösökre”. Azok végképp lesüllyedtek a történelem ködzsákjába, és talán semmi ki nem szabadítja őket a jogos felejtésből. Hanem a váratlan ajándékvakációról beszélnék, amely megszakított egy hosszú és ekkor, tavasz derekán már végtelenül unalmas tanfolyamatot, iskolát, szülői szigort, tanári csatározást, jó vagy legalábbis átmenő jegyek hajszáját.

Az újságok rendszeresen bejelentették, a közönség tudomására hozták, hogy május elsejével megnyílik a strand, hogy a Somostetőn mindenkit szeretettel várnak majálisra. A Maros-parton, a Víkenden a kis házak körül és a Ritzben feléledt a lájf. Már akadtak gyönyőrűen barnára sütögetett, napfaló alakok, híres szépasszonyok és nagymenő csávók, akik előnapozással mindenkit megelőztek, és hozták magukkal a nyár ígéretét és örömét. Labdapattogás hallatszott minden tenyérnyi egyenes telekről, réten és kispályán, betonon. A merészek begázoltak a Marosba, amely még fürdésre korántsem volt alkalmas, de azt mondták, a víz kitűnő, csak kissé nedves. 

Atyák körbefutották a teret, megszárítkoztak, tüzet raktak, és elkezdődött a nagy sütések órája. A fél délelőtt. Ugyanis titokban vagy nyíltan, de mindenki arra a flekkenre áhítozott, amely a május elsejéket füstössé, jóízűvé tette, a sörökre, amelyek ott álltak a jég közé dugva vagy letakarva zöld ágakkal, árnyékban. A jeget a jéggyárban csinálták, és stráfszekereken hordták ki, letették a járdára a ház elé, onnan kellett becipelni. Mindenki jégtörő volt.

Nem volt még mititej. Az valahogy később hódított teret, ízlést, ínyenceket. Vásárhelyen egyszerre történhetett a város színeváltozásával. De ezt történetileg ma már (még) nem tudom hitelt érdemlően bizonyítani. Csupán egy megérzés…

Érdekes, mindenki inkább a napos május elsejékre emlékszik, s nem arra, amikor esőben is vonulni kellett, sár volt és hideg, kellemetlen didergős napok jöttek egymás után, árvízveszély fenyegette a sok csapadéktól a várost. Az alacsonyabban fekvő utcák rendszerint víz alá kerültek.

Nem, ezek teljesen felejtősek. Természetesen az emléktárban ott hevernek egymásra dobálva azok az emlékdarabok, alkatrészek, amelyek a május elsejét közvetlenül megelőzték. Húst „osztottak”, sorban álltunk, bemutattuk a jegyeket (nem az iskolait, arra aztán tényleg semmit sem kaptunk volna – bár utóbb kiderült, hogy mégiscsak érdemdús, jó iskolákba jártunk Flekkenvásárhelyen, hiszen érvényesültünk itthon vagy a világ bármely pontján), és ennek alapján kaptunk annyi húst, amennyiből futotta a május elsejék felejthetetlenségére. Apánk dalolására, anyánk jókevére, erdőjárásra, kirándulásra. A felnőttek végre kibeszélhették magukat, nem kellett lehalkítaniuk a hangjukat, nem kellett folyton letakarni a telefont. Apám politizált, anyám viccet mondott, mesélt, kacagtak – ilyenek lehettek fiatalabb korukban, gondoltuk kissé irigyen, hiszen előttünk is volt életük –, összejöttek a baráti kompániák, jó kis történetek kerültek elő.

Egyre én is emlékszem. A nagy professzor, az alsó légutak professzora, miként magát időnként nevezte, az uropoéta, mondták rá viccesen diákjai, május elsején hazautazott partiumi szülővárosába. Kedves és szolgálatkész tanítványa addigra már felhajtotta az utolsó konflist, amely még rozsdázott-korhadt, gebésedett a városban, és engedélyt szerzett a bérkocsi számára, hogy végighajtson a főutcán. Szóval a professzort várta a lovas kocsi az indóház előtt, majd végighajtottak a széles főutcán, ahol kalaplevéve és -lengetve mindenkit kegyes uralkodói mosollyal köszöntött, szülővárosa rajongó közönsége viszonozta az ismeretlen úriember furcsa hóbortját. Majd ugyancsak fenséges egyszerűséggel megparancsolta Potyókámnak, hogy hajtsanak a fürdőre. Ez valami olyan lehetett, mint nálunk a Víkendtelep.

Potyókám készségesen leugrott a kocsiról, amint elérték a kitűzött úti célt. A professzor kérésére belemártotta sokat próbált mutatóujját a Szamos vizébe, hogy megállapítsa annak fürdésre alkalmasságát. Majd elszontyolodott arccal jelentette, hogy „hideg a víz, professzor úr”.

„Akkor ma nem fürdünk, Potyókám!”

Ui. a neves és művelt, nyelveket beszélő, kitűnő íráskészséggel rendelkező, utolérhetetlen diagnoszta, egyetemünk egyik alapítója… nem tudott úszni.

És ezzel Potyókám is tisztában volt.