Koromszerencse

Moldovan Jánossal az új esztendő első napján a legjobb találkozni. Az őszes hajú, feketébe öltözött férfi szerencsét hoz ilyenkor az útjába kerülőnek – legalábbis a hiedelem szerint. De a babonákat elutasítók is megérezhetnek a közelében valamit az ég és föld között töltött napok titokzatosságából, abból az erőből, amivel az életet védők rendelkeznek. 

– Itt a kéményseprő – köszönt be derűsen szerkesztőségünkbe a hatvanas éveiben járó vendég, akit a beszélgetésre felesége is elkísért. Régmúlt idők füstje lengte körül, amikor mesélni kezdett.

– Várhegyen élek, ott is születtem. Négyen voltunk testvérek. A Maros mellett nőttünk fel, gyermekként sokat fürödtünk, futballoztunk. Akkoriban egyszerűbb, de valahogy egészségesebb is volt az élet. Az elemi iskolát a falumban végeztem, a felső tagozatot Marosszentannán jártam ki. Azután Vásárhelyre kerültem, az építészeti szakiskolába, festő szakra. Miután befejeztem az iskolát, az építkezésben kezdtem dolgozni mint festő és kőműves. Kéménysepréssel 1990-től foglalkozom.

– Hogy jött a váltás?

– Az öcsém kéményseprőként dolgozott. Ő szólt, hogy nyugdíjba ment tőlük valaki, lenne egy hely számomra. Gondoltam, megpróbálom… Hét évig a Közüzemek alkalmazottja voltam. 1997-ben önállósodtam, miután megszűnt a vállalat. Kiváltottam az engedélyt, és magánszemélyként kezdtem dolgozni.

– Térjünk kicsit vissza a kilencvenes évek elejére. Nem volt nehéz beleszokni a kéményseprők mindennapjaiba?

– Nem mondanám. Festőként, kőművesként már tudtam, milyen a magasban dolgozni. Meg aztán az öcsém sokat segített, feljött velem a padlá-sokra, megmutatta, mit hogyan kell tenni. Eleinte húsz-harminc utca tartozott hozzám itt, a városban, aztán mind több és több helyre vártak. Miután 1997-ben a saját lábamra álltam, a közeli falvakba is kezdtem járni. Most is vannak kuncsaftjaim Udvarfalván, Panitban, Harcón, Székelykövesden, Mezőbergenyében. 

– Mi minden tartozik egy kéményseprő felszereléséhez?

– Sok minden. Először is a seprű, aztán a kéményajtókulcs, a tükör, a kéményseprőgolyó – egy vasdarab, amit egy kötélen engedünk le az eldugult kéménybe – és még sorolhatnám. Régebb volt egy kapa is, a nagyobb kéményeknél dolgoztunk vele. A kilencvenes évek első felében még a fekete bársony öltönyünk és a kerek sapkánk is megvolt. Aztán, ahogy kezdett tönkremenni a vállalat, nem rendeltek új ruhát. 

– Gondolom, nem sokan maradtak az elmúlt tíz-tizenöt évben a szakmában.

– Volt idő, amikor húsz kéményseprő is dolgozott Vásárhelyen. Mára négyen maradtunk.

– Hogyan alakult a kereslet a szolgáltatásuk iránt?

– 2005-ig nagy igény volt kéményseprőkre. Nem mondhatom, hogy most egyáltalán nincs, hiszen sokan rájöttek, hogy fával gazdaságosabb fűteni, aki pedig áttért a fára, az nem mulaszthatja el a kémények rendszeres kitisztíttatását. Ősz elején van több felkérés. A gázzal fűtött lakások egyéni hőközpontjait külön személyzet ellenőrzi, de ahol van fűtés a kéményben, oda nekünk is el kell mennünk. A gond az, hogy az elmúlt években más megyékből bejött hozzánk egy csomó csaló, akik főleg idős emberekhez kopognak be, és a rendes árnál sokkal többet kérnek a kéményseprésért. Ha nem nyernek bebocsátást, azzal ijesztgetik a lakót, hogy elzárják a gázcsapot, és rendszerint van is náluk valami kulcsféleség, amivel hitelesebbé teszik a jelenetet. Nem egy olyan esetet tudok, amikor az állítólagos kéményseprők kirabolták a házat. Ezért nagyon fontos, hogy az emberek figyeljenek az intő jelekre. Az már önmagában gyanús, ha a kéményseprők párosával érkeznek. Általában nincs is rendes felszerelésük, csak egy üvegmosó seprű van náluk. Nálam egy 16 méteres kotró is szokott lenni. Mindenesetre az ilyen álkéményseprők a szakma hitelét rontják. Igaz, a régi klienseim szóba sem állnának velük. Az igazi kéményseprő egyébként mindig szépen, udvariasan beszél a kuncsafttal, aki megtisztelte a bizalmával, és beengedte az otthonába.

– Eszébe jut-e valamilyen különösebb történet a magasban töltött 26 évből?

– Volt amikor azért kellett kimásznom a háztetőre, mert egy csókafészek miatt eldugult a kémény. Arra is volt példa, hogy egy csóka csőréből gyűrű hullt a kéménybe, igaz, azt nem én találtam meg, egy kollégám mesélte.

– A férjem iskolákba is jár kéményt seperni – vette át a szót egy pillanatra János felesége. – Az egyik tanintézetben egyszer a lányok mind rá akarták tenni a kezüket, hogy szerencsét hozzon nekik. De mi nem a szerencsében, hanem a Jóistenben bízunk.

– Érdeklődnek a fiatalok ez iránt a szakma iránt? Van utánpótlás? – fordultam újra a férfihoz. – Aligha. Tudja, ezt a munkát nem lehet számítógép előtt végezni. Ráadásul tetőtől talpig fekete lesz tőle az ember. Csak a feleségem tudja, hogy mit jelent egy kéményseprőre mosni – mosolyodott el beszélgetőtársam. Indulás előtt családról, unokákról kérdeztem a házaspárt. – Hat unokánk van – négy lány és két fiú –, és úton van a hetedik. Azt még nem tudjuk, hogy ő mi lesz – mondták, aztán elköszöntek. Szerencsésnek éreztem magam a találkozás után. Pedig nem vagyok babonás…