Két deszkát a feljáráshoz

(A Múzsa és én, de inkább fordítva)

Aranypálca című összeállításomban emlegetem girbegurba ösvényeim az irodalom járatlan pusztáin. A kötet elejére illesztett írás (Kacagóbáltól a Súrlott Grádicsig – Néhány mondat a könyvről) mutatja, milyen mécsevedett kisberbécsként (két tájszó) igyekeztem barátkozni szerkesztői „státusban” az anyanyelvemmel, amelyet viszonylag dallamosan beszéltek még akkor, 1946-ban, de a romlás szele már ott süvített a szívünk fölött.

Átveszek néhány mondatot a jelzett eszmélkedésből: „Boldogult tanár koromban (míg lehetett, s hagyták) évente tartottunk ’kacagóbált’ Korondon.

Kétévenként író-olvasó találkozókat szervezett a község a Hargita megyében született, ott élő, vagy érzelmileg ama tájakhoz húzó tollforgatók részvételével (a szomszédos Parajddal közösen – a hetvenes évektől a nyolcvanas évek elejéig), és ehhez valamiféle ráadásnak találtuk ki később az „áprilisi humorfesztivált”.

Visszatérő vendégnek számított Bajor Andor, Fodor Sándor, Zágoni Attila, Fülöp Miklós, és érkeztek olyan szerzők is (legalább tizenöt-húsz nevet kellene felsorolnom), akik elsősorban nem humorukról voltak ismertek, de szívesen olvastak fel egy-egy vidám írást az érdeklődő közönség szórakoztatására. Amikor 1990-ben a marosvásárhelyi Népújság című napilaphoz kerültem, kedvem szerint ismét szívesen foglalkozhattam humorral, hiszen immár (még) nem akadályozták a szókimondást, és a fekete március után jól jött egy kis öröm is győzedelmes fájdalmainkra.

Forró fejjel dobbantva „elindítottam” életem első (és utolsó), kedélyesnek szánt kiadványát, a nem túl vonzó című B’Ábelt. Naiv módra „komoly humort” szerettem volna propagálni, csakhogy akkor már két vagy három nyersebb modorú bulvárpolitikai vicclap is ott grasszált a prérin, és az én szerény brosúrám (annak ellenére, hogy jeles művész, Molnár Dénes adott hozzá címlapot és rajzokat), az első szám után csöndesen exitált. A kitűnő grafikus működtetett egy Démol Klubot, ennek találkozóin örömmel vettem részt, majd magam is hasonló kezdeményekkel próbálkoztam: létrejött a Flaszter Klub, később pedig a Súrlott Grádics irodalmi kör. Ezek működtetése a napilap munkatársi közössége és a szerkesztő kollégák, írók, költők, az Impress Kiadó támogatása nélkül aligha sikerült volna.

Az újság helyet biztosított kéthetente, havonta vagy kéthavonta egy-egy Flaszter-oldalnak, így aztán számos mókás, tréfás történet jelenhetett meg, jobbára műkedvelő tollforgatók neve alatt. Egyszer még pályázatot is hirdettünk, és a Flaszter-díjakat az egykori Oroszlán vendéglő kocsmává süllyedő „nagytermében” Makkai János főszerkesztő adta át a nyerteseknek.

Az első Flaszter-találkozót 2000. április 13-án tartottuk, később a Súrlott Grádics irodalmi körre összpontosítottunk: 2005. január 24-én, az RMDSZ Dózsa Görgy u. 9. szám alatti tanácstermében megtarthattuk az első ülést, aztán pedig kedvvel „vándoroltunk”: gyülekezeti termekben, szerkesztőségben találkoztunk, Marosvásárhelyen, Marosszentgyörgyön, Szászrégenben, Dicsőszent- mártonban, Erdőszentgyörgyön vagy Nyárádszeredában, mígnem az áldott emlékű Kedei Zoltán festőművész megnyitotta előttünk a középkori vár legfölső emeletén kuksoló kis, padlástéri műtermét, és attól kezdve a Vár-Lak lett állandó kedves tanyánk.

Közben a kör kiadott egy kis antológiát, melynek címét Elekes Ferenc kisregényétől kölcsönöztük (Az eltérített felvonó, Kriterion, 2011).

A világhálón egy ideig még talán elérhető lesz a kis maszek honlap, amely az irodalmi körrel kapcsolatos események, találkozások, könyvbemutatók, emlékezések és köszöntések képes-szöveges krónikájaként lehet érdekes; elmenthető és megőrizhető elektronikus könyvtárakban:https://surlottgradics.word-press.com/

Az Aranypálca című könyvben a Népújsághoz küldött gazdag szöveganyagból találunk válogatást. A szerzők némelyike rendszeresen írt, könyvet is megjelentetett, mások alkalomszerűen ragadtak tollat. (Olyan is van, aki nevén kívül semmiféle személyi adattal nem szolgált.)

Az itt olvasható történetek, krokik nagy része megjelent a Népújság Flaszter mellékletében, a Bogaras emberek című hétvégi sorozatban, vagy felolvasta szerzője az irodalmi körben.

Kiemelve őket a megsárgult, feledésre kárhoztatott újsághalmazból, derűt hozó szórakozásként kínáljuk a kedves olvasónak.

Kötetünk egyben szerény tisztelgés az időközben eltávozottak emléke előtt.” 

*

A MÚZSA más utakon szállt az életembe. Kétéves koromban a szüleim elváltak, azóta apakereső vagyok. Arany János nagy bajusza, egyáltalán minden nagy magyar szakállas-bajszos képe itt van a megőrzőmben, és itt vannak a fiatalok, akikről gyorsan kiszámoltam, hogy ha élne például Csokonai, Petőfi, hát mennyire lehetne ez is, az is: az apám.

Én bizony apámmá fogadtam az egész magyar irodalmat.

Aztán meg a világirodalomnak ama részét, amely eljuthatott hozzám.

A marosvásárhelyi Múzsát közelesen ismertem, mert én bizony sokszorosan is marosvásárhelyi vagyok. Az senkit se zavarjon, hogy nem itt születtem, de volt egy dányáni Bölöni Domokos, a református kollégium diákja, Koós Ferenc írja róla, hogy még Bem apó is megdicsérte Désnél (Bravo Szekler!)... No, hát Dányánból tudtommal azóta sem cseperedett jelesebb férfiú (mint magam, la)...

Minthogy minden kezdő ír, minthogy minden író magyar, olcsó a poén, de minden elérhető erdélyi lapnak postáztam prózát, verset, rajzot, mindenfélét. (Az anyaország sokszorosan vesztegzáros területként sajnos tiltva lévén.) 

A vásárhelyi lap akkor még Vörös Zászló névvel jelent meg, érdemi írások azonban a (főleg) 1980 utáni években is szép számmal jelentek meg benne, de igazi arculatát a lap és irodalmi-művészeti melléklete, a szombati Múzsa élete során az 1989-es nagy változás után nyerte el. Nagy Miklós Kund, a márciusi események hatása alatt eltávozott tollforgatók hiányát pótlandó, úgy tudom, Gálfalvi György javaslatára (aki gyakran járt Páll Lajosnál Korondon, onnan az ismeretségünk), megkérdezte: jönnék-e Marosvásárhelyre újságot írni.

A többi gyorsírás: családom beleegyezett, én májustól már az új nevű Népújság alkalmazottjaként dolgoztam, a cég segített lakást keresni, nem hagyhatom ki a Kuti Márta és a Szőcs Katalin (elnézést, ha valaki már nem jut eszembe) segítségét, hogy nemsokára családomat is behozhattam a városba. Feleségem tanítói álláshoz jutott, gyermekeim iskolákhoz.

Hadd jegyezzem meg, hogy ha valamiféle jogos kérdésben illetékes hatósághoz folyamodtunk, elsőre intézték a dolgot, nem kellett vitatkoznom velük. (Körülbelül két-három hónap múltán beállt 

„a forradalom felfalja fiait” tünetegyüttes, és 

a szindróma azóta is tart...)

*

Nagy Miklós Kund olyan, mintha a bibliából ismerném. Ott lehetett a világ teremtésekor, tudósítóként.

Nos, én gyakran voltam hallgatója a vásárhelyi tanárképző főiskolának. Kirúgva kétszer, megérdemelte(n/m), ne részletezzük, de Nagy Miklós Kund már akkor is, mielőtt először rúgtak volna ki (joggal), ott járkált Oláh Tibor professzor úr prodékáni irodájában, és rendszerint valamiféle rádiós műsorukat szerkesztették. 

(Később ugyanott nyeltem le egy orvosi igazolást, amelyet tintaceruzával (!) hamisítottam meg a Rapid kocsmában, de sajnos észrevették. Azért rúgtak ki csak annyira, amennyire, mert a bűnjel elbabrálódott a beleimben...)

Végül nem is tudom, miként váltunk munkatársakká. Barátokká inkább az olyan helyzetekben, amiket a sport úgy nevez, hogy „rájátszás”; de nekem ma sem ugrik be, hogy NMK (ennemká) miként foglalna állást egyik-másik sarkalatos kérdésben, ha azonnali döntésre késztetné valaki.

A nyugodt erő nem puszta mondás.

Jól teszi, ha nem adja ki magát. 

A képzőművészet jeleseként: szerepe, összetartó családba gyűjtő, szerkesztési, gyülekeztetési, kiállításszervezői, értékelő-méltató s értékítélői státusa megkérdőjelezhetetlen. 

**

Irodalmi ízléséről könnyebben mondhatnék nehezebbet. 

Én őneki inkább valamiféle felhajtója voltam, s talán vagyok. Tanári múltam során számos diák kapott olyasféle feladatot, mint a régmúltban is: írj, gyermekem, verset vagy mesét, vagy amit szeretnél.

Körülbelül száz diák küldött mindenfélét nekem, közülük kevesen lettek írók vagy költők, de csaknem mind rendes, becsületes, tisztességes emberek. (Egyikőjük, Parajdról aláereszkedően Szovátára felvett a százhengerű kocsijára, nem ismertem meg, vén vagyok már, aztán körülbelül a lenti elágazónál megáll, és azt mondja: „Tanár úr, én most magát fel sem kellett volna hogy vegyem. Emlékszik még, mekkora pofot suvasztott a pofámra, mikor magyarórán jól szájon csókoltam Udvari Erzsikét?!... Most azt a pofot én vissza kellene hogy adjam magának...” 

Isték, milyen rég pofoztak dagira.

Mondom neki reszketileg:

 „S aztán mi lett? El vagytok válva?”

„Egy nagy büdös francot, Tanár úr! Három a gyermek, három az unoka, s jön a dédunoka... Na, innen már másnak integessen. Isten áldja!”

Háát, Secko jedno. 

A Múzsát majd méltatják széles mezőjű rálátással bíró tág eszű személyek.

Te azt tetted, amit jónak és alkalmasnak éreztél jó és alkalmas helyzetekben, órákban, pillanatokban.

Én most azt a példát találom, amit egy távoli gazdi bütykölt kedves öregedő kutyusának: hogy feljuthasson hozzá az ágyba, két deszkát kalapált egybe, és azon jöhet fel az agg kutyus, míg meg nem halnak.

Én még ifjú senki voltam, íróilag csalánok közt csotrogányként bandukoltam.

Nagy nehezen feltámadtam, de a pályát meg sem kezdtem, nevet sehogy sem szereztem.

Két deszkát nekem te tettél, halk feljárást teremtettél. 

Itt állok, tehetnék másként is; de minek.