Kalapkergető őszben

Jó tíz éve ismerem személyesen a holnap, november 19-én 80. évét töltő Király László költőt, írót, aki Sóváradon született, Nyárádgálfalván és Csíkfalván nevelkedett, Szovátán érettségizett és Kolozsváron végezte az orosz–magyar szakot. Aki ebben „közbenjárt”, az Ambrus Lajos volt, a korondi kultúra örökös napszámosa, a Sóvidék talán ma is leg(el)ismertebb kultúrafigyelője, versben-lírában Páll Lajos, Molnos Lajos, Czegő Zoltán pászmatársa.

Mondom, tíz éve annak, hogy találkoztam Király Lacival – a tegeződésre persze ő kért fel, amikor először kezet nyújtott – az erdőszentgyörgyi líceum könyvtárában. Egy izmos kis csapattal érkezett a Rhédeyek városába, a Szent György Iskolaközpontba, s nekem adatott meg az a cseppet sem könnyű, de valójában megtisztelő feladat, hogy megszervezzem, fogadjam és elbeszélgessek a sóvidéki írókkal.

Gyönyörű verseket hoztak magukkal; akkor jelent meg a 111 vers a Sóvidékről, arról a történelmi hangulatot árasztó magyar tájegységről, amely ma is a Székelyföld egyik legvonzóbb, legdinamikusabban fejlődő néprajzi régiója. Itt volt Király László József Attila-, később Kossuth-díjas költő; felesége, Katona Éva színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésznője; Ambrus Lajos korondi költő-főszerkesztő és az örökmozgó Ráduly János, aki – ha kellett – verset írt, mesét olvasott a gyerekeknek, rovásírásolvasatát tanulmányozta, vagy ott ballagott a kibédi farsangosok ostorcsapásai közelében – tavaszváró télúton.

A szép magyar beszéd legjelesebbjei jöttek el Erdőszentgyörgyre, verset, prózát, elbeszélést hozva magukkal, amelyek átadását a népes hallgatóságnak kire bízták volna, mint az időközben odaátra költözött művésznőre, a kolozsvári magyar színészképzés egykori tanárára, a 111 vers… ötletgazdájára, Katona Évára. Most is őrzöm az akkor készült hang- és fényképanyagot a széles-tágas terem hallgatósággal megtelt eseményéről, amikor a város diákjai, tanárai, irodalomra vágyó lakosai sereglettek össze, hogy tanúi, részesei lehessenek e nem mindennapi eseménynek.

Távozás előtt mindnyájuk által aláírt, dedikált könyvet hagytak a könyvtárnak – emlékbe, ajándékként. Kérdezték, hogy van-e a Kék farkasokból a könyvtárban, mire röstelkedve válaszoltam: nincs. Egy hét múlva borítékban hozta a posta a következő ajánlással: Az erdőszentgyörgyi líceum könyvtárának barátsággal és jókívánságokkal – Király László. 2012. október 26-án.

Teltek az évek, s az újabb találkozásra idén augusztus 28-án került sor Sóváradon, a szőlőleveles tornácos ház udvarán, egy hatalmas diófa által beárnyékolt nyári konyhában. Ebben fogadott koszorús költőnk, s mesélte el gyermekkori emlékeit: a Nyárád és a Küküllő mentieket, a szovátai éveit, szerelmeit, barátait, a kolozsvári egyetemi időszak irodalmi dobbantásait, a folyton szaglászó bőrkabátos kopók koslatását az egyetemisták körében, tanárainak kitartását és az útra való szellemi bagázsit, amit kaptak s magukkal vittek a nagybetűs életbe.

Beszéltünk a Kék farkasokról, amely először 1972-ben látott napvilágot a Kriterionnál, három év múlva megjelent román nyelven is, majd közel három évtizedet kellett várni, hogy 2000-ben elkészüljön a második kiadás a Mentor Kiadó jóvoltából. Kérdeztem, hogy honnan jön a regény címe. Íme a válasz:

– 1950. januárban történt, amikor első osztályos voltam. Édesapám Nyárádgálfalván volt tanító, s kérte az áthelyezését, azaz a hazahelyezését, mert ő sóváradi volt, s mindig haza akart jönni. Erre fel áthelyezték a Felső-Nyárád mentére, Csíkfalvára. Éjjel egy teherautóval költöztünk, s ahogy elhagytuk Nyárádszeredát, a gyönyörű holdvilágos éjben, a hegyoldalban valami árnyakat láttunk. Azt hittük, hogy emberek vannak ott. Féltünk, mert akkor bizonytalan időket éltünk: itt-ott még lövöldöztek... De ahogy néztük, s én is néztem – a kabinban voltam, édesanyám ölében –, észre lehetett venni, hogy azok az árnyak nem emberek, hanem farkasok. Valósággal megnyugodtunk, hogy csak farkasok vannak az éjszakában: kék farkasok. Később, amikor sokan elolvasták a regényt, volt olyan, aki halkan megjegyezte: tudjuk mi, milyen farkasokról van szó: akiknek kék epolettjük (vállbojt, vállrojt – szerk. megj.) van a vállukon…

Utolsó találkozásunk alkalmával, szeptember derekán, amikor már-már színt váltott a kék izabella levele a tornác fölött, kalaposan, kalapkergető őszben távoztam Király Lacitól. Igazi úriemberként kísért ki a szépen rendbe szedett, felújított szülői házuk kapujáig, s engedte, hogy, amolyan emlékbe, feleségem szaporán kattintsa a nem mindennapi pillanatot megörökítő masináját. Mikor újból visszatértem Sóváradra, november 6-án, már leengedett zsalugáterek jelezték: csend van és béke a Király-portán. Telefonhívásomra mondta: egy nappal korábban Zoltán fiával visszatértek Kolozsvárra, földrajzi szülőföldjük másik állomására.

De jó, hogy a szellemi szülőföldnek nincsenek határai…

Drága Laci, holnap vagy 80 éves. Isten éltessen sokáig!

Vadasd, 2023. november 18.