Egy rádióműsorban, melynek akaratomon kívül fültanuja voltam, azt adatott hallanom, hogy nálunk a kisebbségeknek immár annnyi joga van, hogy a padláson tán el sem fér.
Egy rádióműsorban, melynek akaratomon kívül fültanuja voltam, azt adatott hallanom, hogy nálunk a kisebbségeknek immár annnyi joga van, hogy a padláson tán el sem fér. Valószínűleg a fölösleget le kell vinni a pincébe, és ott jól el kell rejteni – teszem én hozzá – , hogy ha majd a schengeni övezetbe belépünk, át tudjuk adni Európa többi elnyomott kisebbségeinek. A nemes férfiú az egész napos rádiózás kapcsán csácsogott arról, hogy ez aztán a csúcs, amit mi kaptunk, nyertünk, birtokolunk, ilyet Európa nem látott. Kénytelen vagyok elismerni, hogy valóban igen jelentős kivívmány a rádiózás kitágítása, de hogy a szimbolikus mezőben maradjunk, távolról sem vagyunk fenn a kisebbségi és nemzetiségi jogok Himalájáján. Talán valamivel magasabban a Somostetőnél, hogy domborzatilag fejezzem ki magam.
Az efféle dicséretek – különösen házunk táján – a kormányzati oldalról szoktak elhangzani, de ma, ha jól érzékelem a valóságot, nem vagyunk kormányon, hanem ellenzékben, tehát nem kell kímélni a hallgatóságot és a valóságot.
Hogy a Somostetőnél maradjak, az annak aljában elterülő városban például hol vannak a magyar utcanevek – mint a demokratikus jogok jelei? Nem is a restaurációról beszélek, hanem arról, hogy rengeteg kiváló ember élt közöttünk 1944 után is, akik tudományos, művészeti, intellektuális teljesítménye átlépte a város kies határát, és elismerést szerzett azoknak az intézményeknek, ahonnan lassan ki fogunk vagy már ki is szorultunk. Ezekről a tudósokról és művészekről nem szól utcanév. Például az OGYI egykori professzorainak, a híres orvosoknak és gyógyszerfeltalálóknak emléke úgy vész el, hogy kikopik a demokratikus közfelejtés hatására. Ugyanis csak Ciugudeanu doktornak van utcája, de hol vannak az egyetemalapítók, hol a nagy színészek és oktatóik utcanevei? A külvárosba szorulunk a saját magunk által alapított és történetileg fenn- és megtartott városban. Azon a településformán, melynek román nevét – oraş – a mai uralkodó fél a magyarból kölcsönözte a nyelvészek tanúsága szerint...
Az iskolák neveiről is csácsoghatott volna valamit a jogdicsőítő, tudniillik mindenféle, a városhoz vajmi kevés köze volt férfiak (nők?) neve díszeleg az iskolák egyenhomlokzatán. Miért nem képzelhető el a nevek párhuzamosítása, hogy ezzel senkit se sértsünk meg? Ahol Serafim Duicunak – a tanár és kultúrhivatalnoknak – lehet iskolája, ott miért ne viselhetné ugyanaz az iskola a tudós történész, humanista, könyvtáros Farczády Elek nevét? Ahol Traian Vuia repül, ott talán a sok nyelvet beszélő, nemzedékeket tanító orientalista tudós, Antalffy Endre is megérdemel valamit. Az utókor jóvátételéül, mert soha nem kapott egyetemi tanszéket, sem a Ferenc József, sem a Ferdinánd, sem a Babes és Bolyai egyetemen.
Na és lesz-e szobra Bethlen Gábornak? Ugyanis októberben trónra lépésének 400. évfordulójára emlékezünk, ha emlékezhetünk, s néhány év múlva ugyancsak a 400 éves szabad királyi város címre, amit ő adományozott egykori városfeleinknek. Mára igazából csak a szabad jelző maradt meg, hiszen se király, se város. Ellenben miénk a muni-puncium.
Avagy, továbbra is a szimbolikus mezőben maradva, miért nem tehetők ki emléktáblák az emlékhelyekre? Nem a politika valamikori szereplőire gondolok, hanem arra a rengeteg kiváló elmére, akik itt éltek és dolgoztak. Miért nem lehet tábla a volt Királyi Táblán, az első erdélyi akadémiai kísérlet, a Nyelvmívelő Társaság egykori működési helyén? A demokratikus jogok a helyi demokráciák természetes működésén múlnak.
És akkor még nem is beszéltem a zászlóról. Arról, hogy a leváltott Kovászna megyei prefektus sem perfekt(us), hiszen az előző politikáját folytatja. Az eben gubát cserélt klasszikus esetével állunk szembe. Mert mi szembenállunk az efféle politikai és közigazgatási gyakorlattal.
Másként fogalmazva: a guba marad, az eb ugat. A karaván pedig hasztalan próbál belépni a schengeni övezetbe.
