Húsvét Erdélyben

• 2024-03-28 14:00:00

• Nagy-Bodó Tibor

Az élet-halál átélésének személyes ünnepe

Húsvét a keresztény világ legnagyobb ünnepe, Jézus kereszthalálának és feltámadásának emlékére. A kovásztalan kenyér ünnepének is nevezik. Jézus pénteki kereszthalála után harmadnapra, vasárnap feltámadt. Halálával megváltotta minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratott a halál felett. Húsvét a tavaszvárás ünnepe is, ugyanakkor a Jézus sivatagi böjtjének emlékére tartott negyvennapos nagyböjt zárása. Nagyhét a nagyböjt utolsó hete, virágvasárnaptól nagyszombatig tart. A húsvéti bárány Jézus áldozatát, a bor Krisztus vérét jelképezi. A tojás az újjászületés jelképe. Az egészben főtt tojás a családi összetartást is jelképezi. A víz megtisztító erejébe vetett hit a szokásalapja. A húsvéti tojások piros színe Krisztus vérét jelképezi. Húsvét eredetileg termékenységi ünnep lehetett, az emberek bő termést és a háziállatok szaporulatát kívánták ekkor... 

Dr. Holló László egyetemi tanár:

Húsvét a sötétség és a fény feszültségében

– A 16. század második felében, amikor Magyarország oszmán-török uralom alatt állt, egy török utazó járta be az országot. Útleírásában feljegyezte, hogy a magyarok tavasz közeledtével három napra elveszítik az eszüket, maskarába öltöznek, cigánykerekeket hánynak, és mindenféle bolondságot művelnek. A harmadik napon aztán libasorban a papjaik elé járulnak, és a papok mindenkinek visszateszik az eszét. Így látta és láttatta az idegen a mi farsangi szokásainkat és a katolikusok körében gyakorlatban lévő hamvazkodás szertartását.

Erdélyben tehát, miután hamvazószerdán visszakapták az eszüket – legalábbis a katolikusok –, megkezdődött a nagyböjt. Hagyományosan a hústól, illetve állati eredetű termékektől, manapság mindössze a hústól való tartózkodást jelenti.

Különös, hogy a kereszténységünk legnagyobb ünnepei az éjszakákhoz kötődnek. Decemberben a karácsonyi éjszakán szegénységben megszülető kisded Jézust, most a nagyhéten szenvedő, nagypénteken keresztre feszített és a húsvéti éjszakán feltámadó Jézus Krisztust ünnepeljük.

Tipikus kereszténység, mondhatná valaki. Az élet negatív oldalaival foglalkozik. Nem a világosságot, örömet, gazdagságot, hanem a sötétséget, szenvedést és szegénységet ünnepli.

Mégis, ha valaki figyelmesen tekint a nagyböjt, a nagyhét, de különösen a húsvéti három szent nap, a nagycsütörtök, a nagypéntek és a nagyszombat megünneplésére, akkor elemi erővel tapasztalhatja meg annak dramaturgiájában, hogy a fény ereje éppen a sötétségben mutatkozik meg, a feltámadás a halál megtapasztalása után élményszerű, a húsvéti családi asztal örömét pedig a böjti önmegtartóztatás alapozza meg igazán. A magyar „húsvét” szavunk is a negyvennapos böjt utáni hús vételéhez való visszatérésből származik.

A húsvét a kereszténység leglényegéhez tartozik. Talán ezért is van ez a liturgikus ünneplésünk a legszebben kidolgozva. A nagyböjt nyomott hangulatát nagyböjt negyedik vasárnapja, az öröm vasárnapja oldja. Ezt követi a fekete vasárnap, amikor a kereszteket a feltámadás ünnepléséig letakarjuk korábban fekete, ma lila lepellel. 

Virágvasárnapon a választott nép tagjai pálmaágakkal üdvözlik Jézus jeruzsálemi bevonulását. A liturgiában mi is körmenettel vagy ünnepélyes bevonulási szertartással ünneplünk: „Hozsánna Dávid fiának: áldott, aki az Úr nevében jön!” Mivel a mi vidékünkön nincsen pálma- és olajág, szerepüket a barka vette át.

A hurráoptimizmussal megünnepelt jeruzsálemi bevonulást a nagyhét nyomasztó várakozása követi. Nagycsütörtök délelőttjén a papság a székesegyházakban a püspök körül gyűl össze, a papság és a püspök egységének kifejezéseként. Ez a krizmaszentelési szentmise, amikor a püspök megszenteli a keresztelendők és a betegek olaját, valamint a krizmát.

A nagycsütörtök az utolsó vacsora, az oltáriszentség alapításának az ünnepe, egyszersmind Jézus elárultatásának és elfogatásának napja is. Csodálatos ünnep. Fényárral, harang- és orgonaszóval kezdődik, majd a dicsőséget követően a feltámadási vigíliáig a „harangok Rómába mennek”, az orgona elhallgat. A szentmise végén, az oltárfosztás szertartásában, a kereszt, gyertyatartók, terítők eltávolítása során a pap a félhomályban fakó szavakkal mormolja a 22. zsoltár szavait: „Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek”.

Így érkezünk el a nagypénteki szertartáshoz, amikor Krisztus kereszthalálára emlékezünk a passió történetével és kereszthódolattal. A szertartás kezdetén a pap és az asszisztencia az oltár előtt meghajolnak, majd csendben a földre borulnak. Az igeliturgiában az egyetemes könyörgés az egyház legátfogóbb rimánkodása Istenhez. Ekkor könyörgünk az egyházért, a szentatyáért, a megyéspüspökért és minden püspökért, a keresztelendőkért, a keresztények egységéért, a zsidókért, azokért, akik nem hisznek Krisztusban, azokért, akik nem hisznek Istenben, a világi vezetőkért és minden szenvedőért. A szertartást a kereszthódolat és a szentáldozás zárja.

A húsvéti vigília Urunk feltámadásának ünnepe. A sötétség és a fény, a csend és az ujjongó éneklés gyönyörű váltakozása, amivel a halálból életre kelt Jézus Krisztust dicsőítjük. A szentmise úgynevezett „fényünnepséggel”, tűzszenteléssel kezdődik, majd a pap háromszoros „Krisztus világossága!” felkiáltással lép a sötét templomba a Krisztust szimbolizáló húsvéti gyertyával, innen osztva Krisztus fényét. Felzúg az orgona, majd a húsvéti örömének. Az igeliturgiában Isten csodatetteiről elmélkedünk, majd a keresztség liturgiájában a keresztségi ígéreteinket újítjuk meg, és a keresztségben való újjászületésünkért, valamint azért adunk hálát, hogy meghívást nyertünk az eucharisztia asztalához. A szentmise végén körmenettel ujjongunk: „Feltámadt Krisztus e napon, alleluja, hála légyen az Istennek”.

Kozma Albert bölöni unitárius lelkipásztor:

„Én azért jöttem, hogy életük legyen” (Jn. 10,10)

– A húsvéti örömüzenet azért jön jókor nagypéntek után, mert a meghalás utáni élet lehetőségére mutat. Életünk nagypéntekein Isten tenyerén találunk menedéket, túlélést vagy méltó halált. Húsvét arra való, hogy kérezkedjünk ki Isten kezéből, szedjük össze életünk megmaradt parazsát, és a rövidülő sötétségben gyújtsunk új tüzet az örök élet, az újjászületés fényével. 

Ma nézzünk húsvétra más szemmel: olyannal, amely egyaránt látja benne a halált és az életet is, a menedéket és a menekülést is, a szegeket és a fájdalmat, a szomjazást és a feléledést, az árulást és a bocsánatot, a sötétséget és a világosságot, a még maradó hideget és a már érkező meleget is.

A húsvét Jézusnak is a halál és az élet kettősségében telt el. Nagypénteken Isten kezébe tette a lelkét, és meghalt, utána viszont nem ez a tudat maradt meg a tanítványok lelkében erősebben, hanem az a másik, hogy miért élt. Arra emlékeztek, amit mondott: azért jött, hogy életük legyen. Idén lépjünk fel mi is képzeletben Jézus mellé a keresztfára, nyugodjunk meg Isten akaratában, majd nézzünk le onnan a húsvét utáni saját életünkre. Előbb-utóbb úgyis mindannyian valamilyen keresztre kerülünk, ezért jól fog, ha ilyenkor tudatosan készülünk rá, azzal a húsvéti hittel, hogy nekünk még le lehet szállni róla. 

Húsvét segít szembenézni e valóságokkal: nem a tényeket, hanem a velük való szembenézés mikéntjét hozza elérhető közelségbe, és a folytatódó élet, a feltámadás, az új tűz, új hit, új értelem lehetőségét. Húsvét azért fontos, mert felhívja a figyelmet a megújítható életre. Nemcsak arra emlékeztet, hogy bármikor következhetek én a keresztfán – munka nélkül, műtőasztalon, öregotthonban, hidegházban vagy koporsóban –, hanem főleg arra, hogy addig is elevenebben, jobban, teljesebben kellene élnem. Nem épp olyan jól, nem épp olyan teljesen, mint Jézus, de valamivel jézusibban, mint azelőtt. Jézus azt tanította, hogy az életben több tűzre, több hitre, lelkesedésre, szenvedélyre, imádságra van szükség. Ürítsd ki magad, és töltekezni fogsz – mondta –, előbb adj, ahhoz, hogy kaphass, aztán kérj, mert kapsz, veszítsd el az életed, és visszanyered önmagad, szeresd ellenségedet, és dobj vissza kő helyett kenyérrel. A tűz hamvaszt, de tisztít is: előbb parazsat termel, s csak azután hamut. Húsvét fénye azt mutatja, hogy életünkben nemcsak hamu van, de parázs is, amiből új láng lobbantható. 

Keresztfáinkon sokszor megkérdőjelezzük Isten létét, Jézushoz hasonlóan bevalljuk, hogy szomjazunk, hogy nagyon fáj a bántás, az elhagyottság. De arra is képesek vagyunk mi is, hogy nyugalmat nyerjünk, megbocsássunk ellenségeinknek, és Isten kezébe ajánljuk lelkünket. Jön egy következő meghalás, tudjuk, de tudnunk kell a párját is: jön egy következő feltámadás – ez a húsvéti belátás lényege. Életet varázsolni a halálból, feltámadást csikarni ki az elsorvadásból, letenni a lelket, majd újra felvenni, és folytatni vele a hétköznapok édes-keserű táncát.

Húsvét ünnepe többet kér ennél, mert azt jelzi, hogy a nagypéntekeket túl kell élni, menedékben, védelemben, rejtőzködve, de nem lehet azután is örökké csak onnan élni. Nagypénteken ezért kiáltsunk fel mi is, mint Jézus: Atyám, a te kezedbe teszem le az én saját keresztfámon meggyötört lelkemet! De húsvétkor kérjük is vissza, mint a tanítványok, a megerősödött és megtisztult lelket azért, hogy tovább éljünk vele. 

Jézus azért jött, hogy jobb életünk legyen. Húsvétkor higgyük el, hogy képesek vagyunk jézusibb életet élni, ezt a saját életet, jobb és tisztább tanítványi mivoltunkban, az ő példáját követve. Nagyjából ez lenne az a lényeges gondolat és mély hit lényege, amivel hinni tudunk a názáreti tanitómester lelki, szellemi feltámadásában.

Az hogy a húsvét kinek mit és mennyit jelent, egyénfüggő. Mindenki maga kell eldöntse, hogy több-e a megadott pihenőnapoknál, a terített ünnepi asztalra kerülő eledelnél vagy a régi szokást éltető másodnapi locsolásnál. Ha nincs meg a szívben és a lélekben az ünnepre hangolódás és töltet, akkor mit sem ér az ünnep. Túl a profán ünnepen a hívő ember ilyenkor azonosul Jézus szenvedésével és halálával. 

Életünk mindennapjai számtalan hasonló példát szolgáltatnak erre, ami segít átérezni az ártatlanság, a jóság és szeretet szenvedését, megalázását és keresztre feszítését, melynek láttán hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindennek vége, minden elveszett.

A keresztény hívő emberben az ünnep a feltétlen hit által teljesedik ki, hogy Jézus ma is él és élni fog addig, míg ember él a földön, aki az ő tanítása és példája szerint akar élni és dolgozni. Húsvét története és üzenete nélkül létezni pontosan olyan lenne, mintha a téli elhalással, elalvással megállna az élet bennünk és körülöttünk, és sohasem érkezne meg többé az újjászületést hirdető és bizonyító tavasz, amikor Teremtő Istenünk egyetlen leheletére a gyenge kis növények képesek áttörni a fagyos rögöt és felfele törve növekedni, megfürödni és életerőt nyerni Isten fényt és meleget árasztó napfényében. 

Az ünnep varázsa ebben a feltámadást hirdető és adó hitben rejlik, ami Isten lelke által bennünk van, és tőlünk függ, hogy felszínre akarjuk-e hozni.

A régi keresztény ember méltó módon élte meg a húsvét ünnepét, és tett is azért, hogy az teljes legyen önmaga, családja és közössége számára is. Ennek legszebb bizonyitéka az a sok-sok húsvéthoz kapcsolódó szokás és hagyomány, amit a lelki élete termelt ki, mert tudta, érezte, hogy gazdag lelki és vallásos élet nélkül üres lenne az ünnep, de a saját mindennapi élete is. 

Mára a szép régi szokásokból sokat a feledés leple mögé rejtett a vallásos élet megélésének hiánya, az erkölcsi válság, a Biblia és Jézus tanítása iránt tanúsított nagyfokú közömbösség.

Isten az emberektől függetlenül idén is elhozza a húsvét ünnepét, és végtelen szeretetével gondoskodik arról, hogy lelkünkben, emlékezetünkben és életvitelünkben Jézus újra feltámadjon. 

Ezzel a hittel kívánok Istentől megáldott húsvéti ünnepet minden keresztény testvéremnek!

Veress László marosszentkirályi református lelkipásztor, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye missziói előadója: 

Nagy ünnep, örömnap

– Salamon király mondja: Nincs semmi új a nap alatt. Ez a kijelentés érvényes arra is, ahogy az emberek húsvét ünnepéhez viszonyulnak. Ne szépítsük: némelyeknek nem jelentett, és nem is jelent semmit, hogy húsvét van. Voltak, vannak, akik semlegesek: nekik a húsvét egyszerű hétköznap. Bevásárolni indulnak, és bosszankodnak, hogy mindenkinek most jut eszébe ugyanaz. Van, aki kihasználva a jó időt, kirándulni megy, flekkent süt, vagy lefesti a kerítést. Egyeseknek alkalom a gúnyolódásra: micsoda ostobaság hinni abban, hogy valaki feltámadt a halálból! A piros tojást, locsolkodást már nem is említem: tapasztalom, hogy, mint sok más népszokásunk, lassan ez is kihal, vásári látványossággá válik a szabadtéri néprajzi múzeumokban. 

Mindebben hasonlítunk ahhoz, ahogy a legtöbb ember élt akkor, amikor a hét első napjának hajnalán berobbant ebbe a világba a hír, amit asszonyok hirdettek először: „Jézus él! Feltámadt! Találkoztunk vele!” Örömük azoknak az öröme, akik ma is átélik: Jézus él! Találkozni lehet vele! A húsvét azt üzeni: a „nap alatt” nincsen új, de van új a „nap fölött”! 

Ezért is indulnak még mindig tömegek a templomba húsvétkor. Jó hallani és átélni újra, hogy húsvétkor a magasságban lakozó Isten valami újat kezdett el a mi öreg és bűnös földünkön. Bebizonyította, hogy nem a halálé az utolsó szó. Húsvét azt üzeni: Isten nem kapitulál a haláltáborok és krematóriumok, a rák és az atombomba előtt. Nem a halálé, az Életé az utolsó szó. Jézus még a halála előtt mondott ilyet: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz énbennem, ha meghal is él”. 

Ha Jézus feltámadt és él, akkor ma is lehet találkozni vele. A vele való találkozásból fakadt sok-sok örömteli húsvéti énekünk. Kr. u. 1200 körül született a közismert gregorián ének: „Krisztus feltámadott, Kit halál elragadott, / Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk. / Alleluja!” Ez az elpusztíthatatlan öröm szólal meg abban az 1674-ből való énekben, melynek mind a tizenegy szakasza így fejeződik be: „Feltámadt Krisztus, vigadjunk, / Mi bűnünkből már feltámadjunk!” 

Az idézett énekek születésének idején szabály volt, hogy a templomba, istentiszteletre érkező embereket a lelkipásztorok, papok meg kellett nevettessék. A fantáziaszegényebb egyházi szolgák számára anekdotagyűjtemény is készült, amiből idézhettek a húsvéti ünnepi istentisztelet rendjén. A lényeg: húsvét az öröm, a nevetés ünnepe legyen! Jézus legyőzte a halált, Jézus él! Miért szomorkodnánk? 

Ma is keressük az igazi örömforrást. Istennél van az! Micsoda mennyei humora van Istennek! Ott állnak a katonák a lepecsételt sír előtt, és őrzik a nagy semmit. Akit pedig halottnak hittek, szabadon jár-kel, megjelenik a tanítványainak, azoknak, akik szeretik őt. A kételkedőket rendre meggyőzi, elpusztíthatatlan örömöt ajándékoz nekik.

Az is igaz, hogy a feltámadott Jézus nem jelent meg mindenkinek, nem találkozhat vele mindenki. Heródesek, Pilátusok tovább forognak keserű levükben: számukra a humor, a nevetés, az öröm megmarad a cinizmus, szarkazmus, káröröm keretei között. 

Mi viszont, az ő feltámadásának mai tanúi, ma is énekelhetjük Náray György 1695-ben kelt énekét: „Húsvét van! Nagy ünnep, örömnap! Krisztusunk feltámadt, szűnjön gyász és bánat! Húsvét van! Nagy ünnep, örömnap!”