Hosszú évek óta folyik a vita arról, hogy miként is lehetne végre működőképes demokráciát kiépíteni a volt szocialista tábor országaiban. Mind Romániában, mind itt, Magyarországon sokféle elképzelés látott már napvilágot. Ez természetes, de az már komoly aggodalomra ad(hat) okot, hogy húsznál több év alatt folyamatosan vissza-visszatérnek a kiindulópontra: mely közintézménynek milyen hatásköröket KELL kötelező módon megkapnia és melyek azok a területei a társadalmi életnek, amelyek ugyancsak kötelező módon központi (parlament, kormány) felelősséget követelnek.
Hosszú évek óta folyik a vita arról, hogy miként is lehetne végre működőképes demokráciát kiépíteni a volt szocialista tábor országaiban. Mind Romániában, mind itt, Magyarországon sokféle elképzelés látott már napvilágot. Ez természetes, de az már komoly aggodalomra ad(hat) okot, hogy húsznál több év alatt folyamatosan vissza-visszatérnek a kiindulópontra: mely közintézménynek milyen hatásköröket KELL kötelező módon megkapnia és melyek azok a területei a társadalmi életnek, amelyek ugyancsak kötelező módon központi (parlament, kormány) felelősséget követelnek.
Megpróbálom rövidre fogni: valamikor a kilencvenes évek elején a legtöbb hang arról szólt, hogy a demokratikus, szabad választások majd önmagukban megoldják ezeket a gondokat. Rövidesen kiderült, hogy a „gondoskodó állam” sokakba belerögzült illúziója olyan problémák megoldására sem képes, amelyeket helyi közösségek szintjén, megfelelő szakértelemmel jól el lehet igazgatni. Ekkor robbant be valósággal a közbeszédbe a „szubszidiaritás” szó, ezzel keltünk, ezzel feküdtünk. Csakhogy ennél tovább azóta sem jutottunk, annak ellenére, hogy a jogi keretek kidolgozását elég gyakran megkezdte, de soha be nem fejezte az arra hivatott parlament. Amikor ugyanis arra került a sor, hogy a központosítás valós lebontását elérhessük, nemzetállami félelmek, etnikai riadalmak és elsősorban a központból visszaosztandó pénzügyi támogatások mikéntje lehetetlenné tette a kibontakozást. Súlyosbította a helyzetet, hogy párhuzamosan működő közintézmények egész sora harcolt azért, hogy létének jogosultságát bizonygassa. Romániában elég talán csak arra utalni, hogy bizony az egészségbiztosítási pénztár, amely hatalmas összegek bevételét és elosztását volt hivatott kezelni, hamarosan a politikai csatározások középpontjába került. Talán nem árt megemlékezni arról, hogy annak idején dr. Bárányi Ferenc egészségügyi miniszter indította el ennek az intézménynek a megalapítását és később Hajdú Gábor miniszter erősítette meg intézményes létében.
Az alá-fölé rendeltség a minisztérium és a pénztár között akkoriban (2000-ben) viszonylag egyértelmű volt, az egészségügyi miniszter legalább beleszólhatott a pénzek elosztásába. De ez már régen volt, most láthatjuk, hova vezet az, ha minden szakmai kérdést a politikai-szavazatszerzési imperativusnak rendelünk alá.
Magyarországon időközben még azt sem sikerült elérni, hogy végre ne kelljen minden kormánynak azzal törődnie, hogy a települések igazgatása zökkenőmentes legyen. Miközben minden településnek (!) gyakorlatilag van polgármesteri hivatala, jegyzője, személyzete, iskolája, postahivatala, egyre több önkormányzat válik fizetésképtelenné. Persze, lehet ezt az előző parlamenti képviseletek és kormányok hibájának tekinteni (de akkor az ÖSSZES előzőekről beszéljünk!), ám attól a probléma nem oldódik meg. A döbbenetes az, hogy miközben a 2002 utáni időszakban sikerült elérni, hogy ne legyenek vidéken úgynevezett kormányhivatalok, a 2010-es választások után ezek ismét jogállást nyertek – és egyre többet szólnak bele a mindennapok gondjaiba. Pontosan fogalmazok: beleszólnak, nem megoldják azokat, mert nem is tehetik: pénzük nincs, bőven elég, hogy saját személyzetüket meg kell fizetniük... Miközben természetesen van pénz „valahol”, de ahhoz csak úgy lehet hozzájutni, ha az adott település úgymond lojális a fennálló hatalom szempontjából. Erről a minap egy kormánypárti képviselő eléggé el nem ítélhető módon nyilatkozott, igaz, „csupán” egy telefonbeszélgetésben fenyegette meg a sajnálatosan elhíresült Gyöngyöspataka frissen megválasztott polgármesterét, hogy majd „gondoskodni fog” arról, a település ne juthasson pénzhez. A honatya persze még mindig képviselő, valószínűnek tartom, hogy felháborodna azon, hogy lemondatják, hiszen csak azt mondta, amit eddig is minden hatalmon levő mondott és tett, csak legfennebb óvatosabb volt a kinyilatkoztatásban.
Annyira nem vagyok naiv, hogy ne tudnám: így megy ez huszonvalahány éve: a központi pénzek visszaosztása teljesen politikafüggő és nem csak a jelenleg regnáló kormány(ok) okolhatók ezért. Azt viszont akkor sem értem, hogy amennyiben kétharmados többséget sikerült elérni egy választáson, akkor miért ez a páni félelem, hogy a megválasztott önkormányzatok (?) fölé oda kell ültetni egy seregnyi kormányhivatalt, amelyeknek alkalmazottai csak hűséges pártkatonák lehetnek vagy azok a „megtértek”, akik teljesen behódolnak a központi elvárásoknak?! Elég végignézni a közszolgálati (központosított!) tv műsorait, hogy például a szakmai színvonal erőteljes csökkenését bárki észrevehesse, a sporttól a művelődésig, a politikai elemzésektől a híradókig.
Elkanyarodtam a hatásköröktől, de ameddig a politikai élet felelős döntéshozóiban nem tudatosul, hogy valóban fontosabb világosan meghatározni a feladatköröket, mintsem bebetonozni politikai hatalmukat, addig semmi remény a megoldások megtalálására! És ez nemcsak a közigazgatásra, de a társadalmi élet minden területére igaz. Ha például Marosvásárhely tanácsa úgy dönt(ött), hogy fontosabb egy futballcsapatot támogatni, mint a művelődési intézmények működését fenntartani, akkor ezt a döntést tudomásul kell venni és nem kell fűhöz-fához kapkodni, hogy hatalmi szóval a döntést megváltoztassa a tanács. Legfennebb annyi történik majd, hogy a következő választásokon más tanács alakul, de addig tiszteletben kell tartani azt, amit a jelenlegi megszavazott. Kiragadott példám természetesen önkényes, írhattam volna a tanintézmények felújításának folytonos elodázását vagy a kivitelezett munkálatok ellenértékének sohanapján történő kifizetését is, de olvasóim bizonyára sok más példát is fel tudnának sorolni.
Tudom és természetesnek tartom, hogy számos olvasóm nem ért egyet bírálataimmal, amelyeket a magyarországi történésekkel kapcsolatban megfogalmaztam az utóbbi hónapokban. Teljes mértékben elfogadom, hogy minden véleményem egyéni meglátás „terméke”, nem ítélet, nem kinyilatkoztatás. Azt viszont hangsúlyozom, hogy amióta többnyire Budapesten élek, azóta sokkal közelebbről érintenek az itteni döntések, mint az előző években, és gondolataimat mindaddig igyekszem közreadni, amíg
„házigazdám” ezt lehetővé teszi. Mivel pedig, függetlenül személyes sorsom alakulásától, soha nem szűnök meg marosvásárhelyi lenni, a párhuzamok (Istenem, mégiscsak Bolyai János városáról szólok!) az otthon és itthon között nem maradnak el. Annál kevésbé, mert szemmel láthatóan mindkét hazámban hosszú évtizedekre lesz még szükség ahhoz, hogy igazi, működőképes demokrácia alakuljon ki.
Budapest, 2011. augusztus 20.
