Lukács a nap végére egyre szótlanabb lett.
A 24 órás műszak első óráiban derűsen fogadta a budapesti panzió vendégeit, udvarias mosoly helyett barátságos kérdésekkel, megjegyzésekkel biztosította rokonszenvéről az újonnan érkezőket, a távozóknak szerencsés utat kívánt. Négy-öt órával később azonban mintha elfáradt volna, már senkivel nem kezdeményezett beszélgetést, de bármire megkérték, készséggel segített: utcák megközelítési lehetőségeit kereste ki a térképen, taxit hívott, pizzát rendelt. Csak a recepcióspultot nem hagyhatta el munkaidőben, ha viszont megérkezett a váltás, és történetesen az egyik szobában gond volt a televízióval, a hibát bejelentő vendég számíthatott arra, hogy a mackós járású, piros arcú alkalmazott előbb-utóbb bekopog, és megpróbálja orvosolni a hibát.
– Erdélyben többször is jártam. Az unokaöcsém Kolozsváron végezte az egyetemet, oda is nősült – magyarázta első találkozásunkkor. – Szép helyek vannak arrafelé. Minket főleg a hegyek vonzanak, szabadság alatt szívesen megyünk túrázni a családdal.
– Régóta dolgozik ebben a panzióban? – kérdeztem pár nappal később, egy este, amikor újra ő volt ügyeletben.
– Több mint egy évtizede. Azelőtt vagyon-őri feladatokat láttam el egy bútorokat forgalmazó cégnél. Fiatalabb koromban pedig egy óceánjáró hajón pincérkedtem. Éveket töltöttem a Karib-térségben, jól kerestem, mégsem tudtam megszokni azt az életformát. Nehezen bírtam a bezártságot, és fárasztott a rengeteg dúsgazdag fazon, akik nem érték be azzal, hogy minden kívánságukat lesik, azt is elvárták volna, hogy szünet nélkül mosolyogjon, jópofizzon velük a személyzet. Voltak, persze, rendes, jóravaló emberek is a luxusturisták között, de a többség passzióból ugráltatott. Erre még rátett egy lapáttal a honvágy, meg a tudat, hogy otthon vár a barátnőm. Azért is vállaltam el azt a melót, hogy pénzt gyűjtsek a közös életünkhöz, a lakásvásárláshoz. Amint meglett az alaptőke, és lejárt a szerződésem, nem kértem újabb hosszabbítást. Hazajöttem, összeházasodtunk, aztán jöttek a gyerekek. Érdekes módon az óceánjáró időszakomból nem sok maradt meg, a helyszínek, történések mind elmosódtak. Volt viszont egy belevaló szobatársam, egy magyar fiú, vele jókat beszélgettünk munka után. Akkoriban még eléggé törtem az angolt, és az, hogy a pár lépésnyi kabinunkban, végtelen távolságra az otthonunktól az anyanyelvünket használhattuk, minden hajósélménynél többet ért. Talán ezért tudom felidézni ma is azoknak az óráknak a nyugalmát. A heti vízimentő-képzésekre is jól emlékszem, de azokra nem azért, mert annyira élveztem volna.
– A jelenlegi munkája mennyire stresszmentes?
– Hála istennek nem sokat idegeskedem. Jó pár törzsvendégünk van, őket már kiismertem, tudom, melyiküknek sietős mindig a dolga, és kinek esik jól egy kis társalgás. Az egyik, hosszú távú bérlőnk, egy üzletember, igazi moziőrült, minden új filmet megnéz, és naponta ajánl nekem is valamit a premierek közül. Amikor éjszakás vagyok, és alig van mozgás a panzióban, meg szoktam nézni a javasolt filmeket, aztán amikor újra találkozom az úriemberrel, megvitatjuk, hogy kinek mi mennyire tetszett. Persze, az évek során nemcsak képernyőn láthattam akciót, néha „élőben” is részesültem az „élményből”. Évekkel ezelőtt, egy éjszaka például egy fiatal pár szobájában tört ki a balhé. Az emeletről lehallatszott a veszekedésük, aztán repülni kezdtek a székek. Egy ideig vártam, amikor azonban kezdtek eldurvulni a dolgok, feltelefonáltam a szobájukba. Szerencsére a szelídebbik fél, a kis hölgy vette fel a kagylót, elnézést kért, és azzal véget is ért a cirkusz. Végződhetett volna rosszabbul is, mindenesetre következő lépésként értesítenem kellett volna a rendőrséget. Egy másik alkalommal egy francia kisgyerek jelent meg sírva a recepciónál. Nem értettem, mit mond, de egyértelmű volt, hogy a szüleit keresi. Mivel tudtam, hányas szobát kapták, felcsöngettem hozzájuk, és pár perc múlva érkezett is a döbbent anyuka, aki addig észre sem vette, hogy a kisfia nincs vele. Kiderült, hogy a szülők elfelejtették bezárni az ajtót, és amíg aludtak, a gyerek félálomban kilépett az ajtón, és elbóklászott a folyosón. Szóval itt sincs mindig olyan szélcsend, mint most, de számomra mégis ez az állás a biztos kikötő.
Nemsokára nagy csapat hátizsákos fiatal érkezett, így, hogy ne hátráltassam a munkában, elköszöntem beszélgetőtársamtól. Miközben kiosztotta a bejelentkezési űrlapokat, és elmagyarázta, mit hova kell írni, arra gondoltam: igaza van. Ő valóban megérkezett.
