Lassan, de biztosan őrlő malom a szórványlét, a töredékmagyarság kínos erőfeszítése, hogy megtartsa nyelvét, hagyományait, amelyeket Erdély kellős közepén vagy peremvidékein nincs már akinek továbbadnia. A gyermekek és unokák más országban keresik a megélhetést, az itthon maradottak számára pedig kényelmesebb munkahelyet találni, és a párválasztást is megkönnyíti a többségbe való beolvadás a sokszor koloncnak érzett kisebbségi lét helyett. Ahol megszűnik az anyanyelvű oktatás, és nincsen ingázó pedagógus sem, hogy néha összegyűjtse a helybelieket, ahol csupán néhány idős ember látogatja a templomot, amelynek egy idő után a papja is ingázni kényszerül, az elnéptelenedés, a beolvadás megállíthatatlanul halad előre. A helyzeten sajnos nem segít néhány nyugdíjas család hazaköltözése, és a hétvégi nyaralónak megvásárolt házak új lakói sem. A Kárpát-medencében, bár pontosan nem lehet meghatározni, becslések szerint az egymilliót is elérheti a szórványban élők száma.
Az iskolaalapító fejedelem, Bethlen Gábor születésnapját 2011-ben az RMDSZ és 2015-ben a budapesti Országgyűlés is a magyar szórvány napjának nyilvánította. Az eltelt évek alatt Erdély-szerte 14 szórványkollégium alakult – sajnos némelyik kissé megkésve –, tagadhatatlan a szerepük abban, hogy a kiválasztott központokban megmaradjon az anyanyelvű oktatás folytonossága, ameddig lesznek diákok, akik magyarul beszélnek. Sok szűkös év után, ahol még létezik magyar élet, felbecsülhetetlen jelentősége van a magyar kormány támogatásának, amely az óvodák, iskolák, templomok felújítását finanszírozza, és megkönnyíti a mezei munkát a gazdáknak nyújtott segítséggel. Az egyre bővülő Sapientia EMTE fenntartásával pedig a műszaki és humán értelmiségiek anyanyelvű képzését biztosítja, ezenkívül kisebbségi szervezeteket, rendezvényeket támogat pályázat útján, fiatalokat küld Magyarországról a művelődési életet élénkíteni a szórványban. Az egyházak vezetősége is teszi a dolgát, ezt tükrözik a szórványlelkészeknek nyújtott kedvezmények. Kérdés, hogy mindezek birtokában képesek leszünk-e olyan jövőképet biztosítani, amely a szórványban maradásra ösztönzi a fiatalokat, akik még nem vették nyakukba a nagyvilágot?
Bár a veszteségek számottevőek, ahol még nem olyan nagy a baj, remélhetőleg lesz, kell hogy legyen eredménye a segítségnek, bár vidéki útjainkon néha mellbe ver, hogy vannak már olyan életképesnek, rendezettnek látszó magyar falvak, és nem is kevés, ahol évek óta roma gyermekek tartják fenn a magyar iskolát. A jelenség azt bizonyítja, hogy a szórvány fokozatos leépülésével, amely védőhálóként ölelte körbe a nagyobb számú magyarságot, a tömbben élőket is – akiket belülről szintén bomlasztanak – a szórványosodás veszélye fenyegeti. Országos szinten pedig olyan szervezett támadásoknak vagyunk minden oldalról kitéve, amelyeket egyre nehezebb és egyre kevésbé tudunk hárítani. Ha ráadásul a mindennapok során mi magunk is lemondunk az önazonosságunk megőrzését szolgáló lehetőségekről, ha nem használjuk ki folyamatosan és határozottan azokat, akkor nem is a távoli jövőben beolvadásunk, felszámolódásunk napjává válhat november 15-e.
