Fényporszemek…

Beszélgetés a 65 éves Márton Károly költővel, könyvgyűjtővel

– Honnan a könyv iránti szeretet és érdeklődés?

– Gyerekkoromból való. Édesapám szinte minden este elővette Coopernek a Nagy indiánkönyvét, abból olvasott fel részleteket, s én a testvéremmel hallgattam. Igyekeztem hamar megtanulni olvasni, s amikor hatéves voltam, már folyékonyan olvastam az érdekes történeteket. Amit édesapám korábban nekünk elolvasott, azt mind újraolvastam. Cooper- és Verne-könyvek kerültek a kezembe. Ötödikes koromban 42 könyvet olvastam el, aminek a tartalmát beírtam a háziolvasmány-füzetembe.

– Nem tűnt fel a tanítónődnek ez a kivételes könyvszeretet?

– Nem. Akkor a nyárádgálfalvi iskolában, az én osztályomban 10–15 szenvedélyes olvasó volt.

– Mit olvastál az alsó tagozaton?

– Történeteket, szépirodalmat, verseket, humoros olvasmányokat, Rejtő-könyveket, az Egri csillagokat. Az V-VIII. osztályban verset, paródiát, Bodor Ádámot, ami megjelent az Utunkban. Akkor már megvolt a Plusz mínusz egy nap című novelláskötete és a Forrás-kötete is. Gimnazista koromban, ha áru jött a gálfalvi szövetkezetbe, szólt az üzletes: nem segítünk lerakni? Mások cukorkát, csokoládét kaptak a segítségért, én mindig egy könyvet kértem. Akkor jelent meg Magyari Lajos Csoma Sándor naplója. Én azt választottam. Rá 25 évre találkoztam Magyari Lajossal, s elmondtam neki, hogy került hozzám a könyv. Mosolygott. Beírta a dedikációba a szép emléket.

– Hogy jutottál a többi könyvhöz?

– A ’60-as években az unokatestvérem Kolozsváron járt egyetemre, ismerte Király Lászlót, Farkas Árpádot, azt a generációt. A friss köteteket elhozta ajándékba.

– Te ismerted Király Lászlót?

– Ő „falumbeli” is volt. Az édesapja Nyárádgálfalván volt tanító, s a költő két évet ott járt iskolába. Az egyik jó barátja, aki megtanította nyíllal lőni, Kiss Harai Misi, szerepel a Kék farkasokban. Mikor átköltöztek Csíkfalvára, ott is volt egy barátja, arról is szó van a kötetben. 

– 1970-ben megjelent az első versed a Napsugárban. Hogyan emlékszel erre?

– Gálfalván is volt, mint mindenhol, faliújság, s mondtam a magyartanárnőnek, Bartha Rékának, hogy én is tudnék ilyent írni. Azt mondta: írjak! Írtam két verset, s átadtam neki. Így reagálta le: na, ezek se jelennek meg könyvben… A Porkahó címűt már nem mutattam meg a tanárnőnek, hanem elküldtem a Napsugárnak. Két-három hónap múlva válaszoltak, hogy elfogadták, s meg fog jelenni. Erre megírtam a Szeptember című verset, meg is jelent, s küldték a honoráriumot. Jókai Mór És mégis mozog a föld című regényét postázták. Be is van írva, hogy miért kaptam, nincs dátum rajta, de tudom, hogy 1970-ben volt, karácsony előtt.

– Mit olvastál később?

– Ahogy bekerültem Marosvásárhelyre, az iskolába, már meg tudtam vásárolni az Utunkat, az Ifjúmunkást, a Vörös Zászlót. Nem ismertem személyesen Szőcs Kálmánt, de olvastam a verseit. S továbbra is olvastam a Napsugárt, Molnos Lajos, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla, Máthé Imre verseit. Gyakran küldtem nekik a frissebbek közül.

– Kik válaszoltak?

– A Napsugártól Vass Nagy Ágnes, a Jóbaráttól Majtényi Erik, az Utunktól K. Jakab Antal, az Igaz Szótól Székely János. 

– Melyik válaszra vagy a legbüszkébb?

– A Székely Jánoséra. Ez a ’80-as években volt. Azt írta: jó a ritmus, van versérzékem, de még kell fejlődnöm... Felsorolta, hogy mit kell elolvassak.

– Milyen iskolába kerültél Marosvásárhelyen?

– Édesanyám bement a városba, hogy írasson be a Bolyaiba. Ez ’71-ben volt. Találkozott az utcán egyik régi barátnőjével, aki szintén a gyerekét íratta be, s rábeszélte, hogy ne adjon a Bolyaiba, inkább legyek az ő fiának az osztálytársa, ruhát adnak, élelmet, tanszereket, minden ingyenes. Én bejutottam, az ő fia nem… A víz-gáz szerelő osztályba kerültem. 

– Mire emlékszel a szakiskolás éveidből?

– Iskolatársam volt Kocsis Francisko költő, író, 1955-ös, Csekelakán született, a Mezőségen. Később elvégezte az esti líceumot, egyetemet, s bekerült a Vatra folyóirathoz, ahol főszerkesztő-helyettes lett. Kitűnően beszéli mind a magyar, mind a román nyelvet. Kiváló fordító. ’89 után Sütő Andráshoz írt egy nagyon szép verset magyarul, amit felolvasott nekem. Egyszer megkerestem, s kértem, hogy adja át nekem, de még nem kaptam meg. Markó Bélának egy egész kötetre való versét ültette át románra. Most olvastam a Csutak-interjúban, a Hargita Népében, hogy szlovák származású, ezt nem tudtam.

– Hová helyeztek ki?

– Az Építkezési Szerelési Tröszthöz. Ott dolgoztam 27 évig, onnan jöttem nyugdíjba. Akkor a Munkásélethez küldtem kisebb riportokat, cikkeket, jegyzeteket. A lapnál dolgozott Barabás László néprajzkutató és Kenéz Ferenc költő is. A Vörös Zászlóban kisebb sporttudósításaimat hozta Demeter József, akkor ő volt a sportszerkesztő. 

– A kommunizmus vége felé igencsak érdekelni kezdett a humor, a viccek; hova küldted ezeket?

– Nevető Aesculap volt a címe a sorozatnak, amit az Új Élet kezdett közölni 1989-ben. 24 részesre tervezte a lap. Megjelent hat, a többit visszaadták. Az utolsó sorozat ’89 szilveszterére jött. Valaki leállította. Az orvosok és az asszisztensek voltak a célpont. Akkor már nem Sütő volt a főszerkesztő, mert azon a nyáron nyugdíjba „tanácsolták”. Megközelítőleg 3000 viccet jegyeztem le ’89 előtt.

– Nemcsak olvasod a könyvet, szenvedélyes gyűjtő is vagy. Ha igaz, hogy minden könyvnek története van, mesélj el néhányat!

– Van egy könyvem 1848-ból, amit Bem Józsefnek dedikáltak. Ezt a ’80-as évek végén találtam a vásárhelyi ócskapiacon. Akkor sokan költöztek ki, s meg akartak szabadulni a könyvektől, kivitték az ócskára, s eladták bagóért. Előfordult, hogy valaki Régenből hozott egy csomó jó könyvet. Megkérdeztem, hol lakik, elmentem hozzá, s mind megvásároltam. Akkor kaptam meg a Pillangót, amit ismertem, de nem tudtam, hogy van folytatása: Hogyan tovább, pillangó? 

– Temérdek könyved között van szép dedikációjú is, például a Borbándi-kötet. Ki volt Borbándi?

– Borbándi Gyula a Szabad Európa Rádió szerkesztője volt, Münchenben élt, ő szerkesztette az Új Látóhatárt. Találkoztam vele Vásárhelyen és Budapesten is. Tőle kaptam a Szabad Európa Rádió történetét, s van még két kötetem, amit ő írt. Hét éve hunyt el.

– Van még érdekes köteted?

– Kaffka Margitnak egy verseskötete. Én prózaíróként ismertem, s meglepett, amikor egy vékonyka verseskötete került a kezembe. Szintén érdekes a Gömöri Györgyé, aki Angliában él, ott tanított az egyetemen, többször közölt a Korunkban is. 

– Látok egy olyan kötetet, amelynek 3. címoldala egy szív alakú vonalas rajzzal van kitöltve. A dedikáció csak ennyiből áll: Karcsinak, alatta egy nagy szív rajzolva és az aláírás: Lili. Ennek mi a története?

– Ilyen szerző, hogy Csokonai Lili, nem létezik. Ez Esterházy Péternek az álneve. Vele többször találkoztam irodalmi esteken, több könyvét dedikálta, s az egyik alkalommal elébe tettem a Csokonai Lili-könyvet, átadtam, hogy dedikálja. Meglepődve kérdezte: ezt miért hoztad? Azt mondtam: mikor olvasom, úgy érzem, hogy a szerző a te ikertestvéred… Meglepődött, hogy Vásárhelyen is van valaki, aki tudja, hogy a név mögött ő van. Magyarországon többen vannak, akik álnévvel közölnek, pl. Szív Ernő, Kentauri. Ezen a néven futottak be. 

– A könyv, ha dedikálva van, értékesebb?

– Mindenképp! Minden dedikációnak van egy története, hozzáfűződik egy esemény: mikor volt a kötetbemutató, mikor találkoztál a szerzővel, ezért jó, ha nemcsak évet, helységet tartalmaz a dedikáció, hanem a pontos dátumot, helyszínt is.

– Kik a kedvenc költőid?

– Nagy László, Weöres Sándor, Kányádi, Székely János, Magyari Lajos, Farkas Árpád.

– És a prózaírók közül?

– Sütőtől az Engedjétek hozzám jönni a szavakat, aztán Tar Sándor, Bodor Ádám, Szilágyi István, Bajor Andor, Molnár Vilmos, Haklik Norbert, Vida Gábor. Ezeknek a prózáját szeretem. 

– Lexikonokat, életrajzi köteteket szoktál forgatni?

– Rengeteget tanulok a lexikonokból. Nagyon jó az idegen szavak szótára. Van egy kötetem: hogy kell kiejteni az idegen írók nevét. 

– Mikor írtad első versed? 

– ’68-ban. Beírtam a házi olvasmányi füzetembe, elemeztem, s amikor a magyartanárom meglátta, azt mondta: nem ismeri a szerzőt. Mondtam: én sem. Nem mertem bevallani, hogy az enyém. Volt egy ilyen versem: Hej, hej, Petőfi Sándor!

– Kedvenc versformád?

– A négysorosak. Abban el tudom mondani, amit akarok. Ha hosszabbak, úgy tűnik, túlbeszélem, amit el akartam mondani. 

– Sok haikut publikáltál; miért szereted ezeket?

– Három sorban, tizenhét szótagban annyi szépség van, mint sok esetben többoldalnyi szövegben. 

– Kik a kortárs haikuköltészet legismertebb művelői?

– Zalán Tibor, Fodor Ákos, Markó Béla, Ráduly János, Jánk Károly, Jánky Béla. Van egy ilyen gyűjteményes kötetem: Ezer magyar haiku. Nekem a napokban jelent meg egy magyar lapban hét haikum.

– Hol közöltél még haikut?

– A Népújságban (Múzsa), az Erdélyi Tollban, a Hazanézőben, az Erdőszentgyörgyi Figyelőben, a Várban, a Napútban és gyűjteményes kötetekben. 

– Mikor szeretsz verset írni?

– Van úgy, hogy éjjel megébredek, s bennem van egy sor. Azt kell folytatnom. Az utóbbi időben reggel 8 és 10 óra között, az ágy szélén üldögélve. Ha napközben bejön egy sor, lejegyzem, s utána nem erőltetem, jön magától. Leteszem, négy-öt nap után újraolvasom, hozzáírok vagy elveszek belőle. 

– Kivel beszéled meg új verseid, kinek mutatod meg először?

– Általában Tímea lányomnak, vagy elküldöm Bölöni Dominak, Cseke Gábornak. Ha megyek az utcán, és találkozom Albert-Lőrincz Mártonnal, akkor neki mutatom meg, azaz: elmondom, mert nem viszem papírra leírva. Egy vers, ötször-hatszor elolvasva, hónapokig a fejemben van. Régebb KAF-nak is megmutattam. 

– Szereted az építő kritikát?

– Igen. Van, aki megdicsér, de érzem, hogy nincs igaza. Van úgy, hogy elküldök tíz haikut valakinek, megjelennek, de később észreveszem, hogy abból hármat ki kellett volna hagyni. 

– Mikor kész a vers?

– Van olyan vers, ami akkor van kész, amikor leírtam. Első pattintásra. De egy verset évek múlva is újra lehet írni, piszkálgatni. Újraolvasod, s érzed, hogy egy szó kicsit „karcol”. Keresel egy másikat, ami vagy bejön azonnal, vagy később. 

– Milyen a jó vers?

– Olyan, mint a folyó: amikor mondod, szépen, csendesen hömpölyög. Ez érvényes a rímes versekre, de a szabadra is. Van, aki a vers mondanivalóját feláldozza egy rímért. 

– Hány versed tudod kívülről?

– Volt úgy, hogy 27-et mondtam el egymás után. 

– Tudom, hogy sokat autózol, ilyenkor nem jönnek „feléd” a múzsák?

– De igen. Megállok az út szélén, s lejegyzem. Például október 27-én van Ráduly János születésnapja, tavaly felköszöntöttem otthonában, már este volt, amikor visszafelé 

indultam Vásárhelyre, s az úton ötször kellett megállnom, hogy leírjam gondolataimat. 

– Találkoztál nagy költőinkkel, akikkel versről beszélhettél, s jó viszony alakult ki?

– Az egyik Kovács András Ferenc – gyakran beütöm magam a Látóhoz. A másik Markó Béla, érdekes személyiség, s még Lövétei Lázár László, Fekete Vince… Sokan vannak…

– Hány verset írtál eddig?

– Nem számoltam. Úgy 200-250-et. 

– Más műfajban is kipróbáltad magad?

– Néhány aforizmafélét is írtam. 400-500 van készen. Egyszer jöttem haza Ratosnyáról, s miután vacsoráztam, elkezdtem írni az aforizmákat. Éjjel fél háromig 172-t írtam. Ebből jelent meg az Erdőszentgyörgyi Figyelőben közel 50. 

– Mondanál párat?

– Nagy hőség után egy csepp is oázis a bogárnak. Aki a múltban reked, annak nincs se jelene, se jövője. A jó kérdésben benne kell legyen a válasz magja. Egyszemélyes kudarc: elmaradt interjú, mert nem készültem fel magamból. 

– Mikor jelenik meg első versesköteted?

– Ha eddig nem jelent meg, akkor ezután…

– Megvan-e már a címe?

– Fényporszemek. Bölöni Domokos a gondozója.

– Melyik a legutóbbi versed?

– „Mit álmodik vajon,/ Ha alszik a tehén?/ Bocik és gyermekek/ Osztoznak a tején.”