És szóltak a harangok Vásárhelyen

Levélinterjú a New Yorkban élő 65 éves Erdei Jánossal, a Marosvásárhelyi Rádió tudósítójával

– Gyakran halljuk a Marosvásárhelyi Rádióban jellegzetes akcentusú tudósításaidat, melyek mindig így végződnek: Erdei Jánost hallották… New Yorkból. Mióta élsz a világvárosban, a földrész túlsó oldalán?

– Harmincadik éve, 1991 óta tudósítom heti rendszerességgel a Marosvásárhelyi Rádiót. Pontosan 25 éve élek New York kertvárosában, 15 percre a híres-neves Times Square-től; munkahelyem három percre van ettől a híres tértől. Az első éveket egy New Yorkhoz közeli nagyvárosban kezdtem, Newarkban. Egy katolikus szervezet van itt, amely politikai menekülteket fogad, és segíti őket beilleszkedni az amerikai társadalomba.

–  Milyen a New York-i élet? Mesélj a körülményekről. 

– New York egy fantasztikusan lüktető, soha nem alvó óriásmetropolis. Ha éjjel kettőkor meleg cipót akarsz vásárolni, megteheted. Éjjel-nappal pezseg az élet. Természetesen nem igaz, hogy New Yorkban csak úgy lövöldöznek; azt nem állítom, hogy nincsenek helyek, ahol óvatosnak kell lenni, de hát melyik nagyvárosban nincs ilyen?! A város biztonságosnak mondható, 25 év alatt egyszer sem láttam utcai lövöldözést. A félelem nincs jelen, az emberek élik életüket. Számomra óriási élmény volt a korábbi filmekből ismert épületeket látni, megtapintani. A Szabadság-szobor pedig egyszerűen elkápráztat: annyira hatása alá kerültem az első találkozáskor, hogy minden évben egyszer elmegyek oda, hogy „találkozzunk”. És mindig azt érzem, amit első találkozásunkkor éreztem. Ő a szabadság istennője, aki a Szabadság szigetén áll, New York tövében, arccal Európa felé, a Hudson és az East folyók találkozásánál. A két folyó itt ömlik az Atlanti-óceánba. A szobor bal kezében egy nyitott könyv, a Függetlenségi Nyilatkozat, 1776. július 4-i dátummal, jobb kezében egy felemelt fáklya van. 

– Milyen az életvitel?

– Igazi amerikai. Mindig mondtam ismerőseimnek: aki nem látta New Yorkot, az nem látta Amerikát! Volt egy kedves kávézóhelyem, minden ide látogató ismerősömet, barátomat elvittem oda. Az egykori World Trade Center iker felhőkarcolója 106. emeletén volt. Itt mindig zongorázott valaki. Ott fent, a fellegekben az árak olyanok,  mint bármely más kávézóban, a luxus viszont kimondhatatlan... 

New Yorkban minden náció megfér egymás mellett, nincsenek súrlódások, bárki beszélheti saját nyelvét, saját templomában imádkozhat, saját intézményeit, szimbólumait használhatja, ez senkit sem zavar. Ha végigmész az utcán, tele van különböző zászlókkal, és ez így van rendjén. A magyar negyed Manhattanben található, a 68. utcától a 82. utcáig, a román közösség inkább a Queens és a Brooklyn negyedben összpontosul. Öt magyar templomban hallgatják a hívek Isten igéjét minden vasárnap: egy katolikusban, két reformátusban, egy görögkeletiben és egy baptista imaházban.

– Mikor kerültél ki, és mivel kezdted ottani éveidet?

– Ahogy elhagytam Romániát, 1991. február 25-én, négy napot voltam Rómában, onnan repültem át New Yorkba. A fent említett katolikus egyházi szervezet fogadott be, ahol elkezdtem tanulni a nyelvet, új hazámmal ismerkedtem, és áprilisban már dolgoztam egy fémgyárban. A hegesztéshez használatos fémhuzalokat készítettük elő. Itt dolgoztam hat évet. Később, amikor már jól beszéltem az angol nyelvet, jelentkeztem egy álláshirdetésre: egy textiláruház keresett jó szervezési készséggel rendelkező, fegyelmezett munkatársat. Egyik nap megvolt az interjú, másnap már dolgoztam. Ez 1998. május 18-án volt. Nagyon rövid idő után kineveztek menedzserasszisztensnek, majd pár hónap után felajánlották a menedzseri posztot, amit természetesen elfogadtam. B&J Fabrics a vállalat neve, amely Amerika-szerte a legnagyobb árukészlettel és változatos textíliákkal rendelkezik. Több hollywoodi filmgyár nálunk szerzi be a kosztümökhöz való anyagot. Évek során több hírességgel találkoztam, illetve vevőim voltak. Pár név: Cher énekesnő, Liza Minelli, Tomy Hilfiger, Martha Stuart, Rihanna, aki mindig az édesanyjával érkezik. Ide járt a volt amerikai alelnök, Dick Cheney neje 7–8 kigyúrt alakkal a háta mögött, akik, amíg az alelnök felesége vásárolt, beálltak az üzlet bizonyos szegleteibe. Ide járt a többszörös Oscar-díjas Frances McDorman, na és persze a számtalan diplomata, nagykövet az ENSZ-től. Marlon Brando egyik filmjéhez jómagam küldtem az összes anyagmintát a kosztümökhöz, ruházathoz.

– Nem gondoltál arra, hogy akár vissza is telepedhetsz Erdélybe?

– Gondoltam erre, hisz soha nem szakadtam el Erdélytől, tudósításaimmal ott vagyok az emberek hétköznapjaiban: fél évet itt, fél évet ott... Két ország lett a hazám: Erdélyország és Amerika. Azt tapasztalom, hogy az itt élő erdélyiek sohasem tudtak elszakadni szülőföldjüktől – és jó, hogy így van! Erdélyben vannak a gyökereim, ott vannak eltemetve szüleim, nagynéném, nagybátyám, ott élnek ismerőseim, barátaim. Amerikai állampolgár vagyok, de még mindig nem lettem igazán amerikai, bár imádom az országot, ahol mindent megkaptam. 

– A partiumi Irinyben születtél, Irinyi Kiss Ferenc költő falujában. Milyen volt a gyermekkorod? 

– Iriny nemcsak a híres Irinyi család birtoka volt a történelemben, hanem Szatmár megye egyik legrégebbi faluja. Az Irinyi család a temető katolikus kápolnájában alussza örök álmát. Gyermekkorom zaklatott volt; 5 éves lehettem, amikor szüleim elváltak. Édesanyám ideg-összeroppanást kapott; fiatal éveiben gyakran volt kórházban. Anyás lévén, roppant nehezen viseltem a helyzetet, azt pedig sohasem tudtam apámnak megbocsátani, hogy miután édesanyám beteg lett, elvált tőle. A törvény – anyánk gyakori kórházi kezelései miatt –  apánkhoz rendelt engem és a nővéremet. Egy apai ági nagynénémhez kerültünk, akinek 13 éves korában levágták a bal lábát, ebből kifolyólag sosem ment férjhez, műlábbal élt. Az általános iskola elvégzése után szerettem volna tovább tanulni, de apám ehhez nem járult hozzá. Mindig művészetkedvelő voltam, be akartam járni a 18 km-re lévő Nagykárolyba zongoraórára. Apám ehhez sem járult hozzá, kénytelen voltam ellopni a tojást a tyúk alól, hogy eladjam a boltban, amiből előteremtettem a 6 lejt, ami az autóbuszra kellett. Nem lehetett ezt sokáig folytatni; elmentem a Szatmári Hírlaphoz, ahol Lapka Tibor újságíró meghallgatott, és intézkedett: munkát talált a Tricotex kötöttárugyárban, és közben beiratkoztam a Kölcsey Ferenc középiskola esti tagozatára. Három váltásban dolgoztam, de mivel nem voltam 18 éves, nem csináltak munkakönyvet. Jött a katonaság, leszerelés után Nagyváradra költöztem, ahol egy jólelkű anyai nagynéném élt, és sokszor megkínált egy-egy tányér finom étellel. Közben a rajongásig szeretett édesanyám is jobban lett, elhoztam magammal Nagyváradra. Apám, nem sokkal azután, hogy leszereltem, meghalt.

– Mi késztetett arra, hogy emigrálj szülőföldedről?

– A ’80-as években már nehéz helyzetbe került az erdélyi magyarság, szinte minden intézményétől megfosztották, ezt nem tudtam szó nélkül nézni. Elkezdtem leveleket, memorandumokat írni a helyi hatóságoknak és  a nemzetközi szervezeteknek – Amnesty International, Public Relations, ENSZ –, tiltakozva az ellen, ami 1000 éves szülőföldünkön, Erdélyben történik. Néha ezeket megmutattam egyik-másik barátomnak, akikben megbíztam, de eltanácsoltak attól, hogy elküldjem. Mégis elküldtem; külföldön tették postára, megkaptam a tértivevényt, hogy célba érkeztek. Nem tartott sokáig, s máris „meglátogattak”, bevittek a szeku épületébe, s elkezdődött a tortúra. Azzal vádoltak, hogy olyan személyek társaságában láttak, akikről tudott dolog, hogy szexuálisan terjedő betegségek hordozói. „Akkor miért nem őket viszik be, hogy kezeljék?!” – kérdeztem én, de erre az volt a válasz: itt csak ők kérdeznek! Egy alkalommal a szeku épületében, egy adott pillanatban rám rontott egy vadállat, és ököllel elkezdte ütni a szívem környékét. Ekkor döbbentem rá, hogy ezzel szívinfarktust tudnak előidézni, ha nem elég erős a szívem. Védekeztem, megúsztam, közben azt is előhúzták a kalapból, hogy az a barátom, aki néha meglátogat Magyarországról, a magyar állam biztonsági embere, és kérdezték, miről szoktunk beszélgetni? Ha tényleg az volt – nem tudom –, akkor mégsem volt közömbös az erdélyi magyarság sorsa...

–  Mi volt a „csúcs” a kihallgatások alkalmával?

– Az, amikor bevittek a nagyváradi kórházba „kivizsgálásra”, és mindennap levettek tőlem két deci vért. Egy idős bácsi azt kérdezte:  –  Mi baja van magának, János, hogy magától mindennap levesznek ennyi vért? Vigyázzon, mert itt valami nem stimmel... Igaza volt! Megtudtam, hogy másnap a kórház főorvosa végzi a szokásos vizitet. Írtam egy nyilatkozatot, megkérdeztem, tud-e arról, ami velem a klinikán történik, és kik hoztak ide? Ha igen, akkor emlékeztetem a hippokratészi esküre, arra, hogy az emberi szenvedések enyhítésére és gyógyítására esküdött fel, nem pedig egy terrorszervezet kiszolgálására, és ettől a pillanattól kezdve éhségsztrájkba kezdek. Ha velem történik valami, őt fogja felelősség terhelni, és ennek a nyilatkozatnak a másolata már nincs a kórház falai között… Másnap valósággal kirúgtak a kórházból: „meggyógyultam”. Látván a kilátástalan helyzetet, beadtam kérelmemet az ország végleges elhagyására. Bukarestbe utaztam az amerikai nagykövetségre, és kértem, hogy fogadjanak. Kitöltöttem egy űrlapot mindarról, amit el akartam mondani, kaptam egy iktatószámot, és megígérték, hogy időközben érdeklődnek, de időről időre én is adjak életjelt magamról. Ezzel az iktatószámmal elmentem a szatmárnémeti útlevélosztályra, kérvén az ország végleges elhagyását. Mindent leírtam, amivel nem tudok azonosulni. Nagy cirkusz lett, hogy iktatószámom van az amerikai nagykövetségtől. „Ki tanított erre, hogy először oda menjél?   – kiabálták –, nem ők adnak útlevelet, hanem mi. Na, majd megmutatjuk mi neked...” Meg is mutatták! Ezután tisztában voltam azzal, hogy minden lépésemet figyelik.

– Mi következett ezt követően?

–  Édesanyámat Nagyváradról visszavittem Irinybe, s én átköltöztem Kolozsvárra. Ismét „meglátogattak”, de most taktikát váltottak. Arra akartak rávenni, hogy a neves folklórkutató Kallós Zoltánról tudjam meg, kik látogatják Magyarországról, miről beszélnek, és ők segítenek, hogy útlevelet kapjak. Személyesen ismertem Kallós Zoltánt, az édesanyját is, párszor jártam a lakásukban. Az elkövetkező héten kellett volna találkoznom az elvtársakkal, de erre már nem került sor, mert aznap egy jó barát által megüzentem Kallós Zoltánnak, hogy vigyázzon, mert figyelik. Elmondtam, mi történt, este vonatra ültem, így kerültem Marosvásárhelyre 1984-ben. A kolozsvári „látogatók” házkutatási engedéllyel jöttek, házkutatást tartottak. Volt egy rossz televízióm, és annak a belsejében rejtettem el a tértivevényeket, amelyeket a nemzetközi intézményektől kaptam vissza. Mindent megtaláltak. A tértivevényeket magukkal vitték, és kijelentették: ha nem működök velük együtt, dossziét nyitnak. 1990 elején Marosvásárhelyen megalapítottuk a MADISZ-t, de nem én voltam az ötletgazda. Szinte ösztönösen tört fel ennek szükségessége. Én az egyik alapító tag voltam. Az intézőbizottságban dr. Ábrám Zoltán, Tamás Lajos, Patakfalvi Vigh Attila, Poráczki Csaba, Ábrám Noémi, Szikszai József, Haraszti Judit, Szekeres Árpád, Nagy Erika, Ugron Éva, Szakács Attila, Ungvári Z. Imre kapott helyet, valamint jómagam. Szándékunk a marosvásárhelyi és a Maros megyei magyar fiatalok érdekvédelmi szövetségének a felvállalása és megsegítése volt, és ennek értelmében az óvodától az egyetemig minden megoldandó ügyben hallatni akartuk hangunkat. Ide tartozott a színmagyar iskolák, egyetemek mihamarabbi visszaállítása, a társadalmi, politikai, kulturális képviselet megszervezése és talpra állítása. Ez akkor jól működött; komolyságunk, őszinteségünk, nyitottságunk minden szinten elismerést szült. Miután a szövetséget bejegyezték, indult a sokrétű tevékenység. A vásárhelyi véres események előtt, alatt és után tárgyalásokat folytattunk a Vatra Romănească szélsőséges szervezettel és más román ifjúsági szervezettel, hogy meggyőzzük őket: szándékaink igazak, nemesek, nem irányulnak senki ellen. A véres események után a jogosan felháborodott magyar fiatalok szétverték a Vatra irodáját, ami székházunkkal épp szemben volt, az Arta mozi mellett. Mi, az intézőbizottság tagjai  átmentünk, és sorfalat álltunk a Vatra irodája előtt, hogy ne történjen több rongálás, atrocitás. A felborzolt kedélyeket próbáltuk csillapítani, és sikerült is. Miután a márciusi események lezajlottak, a MADISZ összegyűjtötte a kétnapi véres eseményekről készült videófelvételeket, és egy kazettára másolták. Engem bíztak meg, hogy a kazettát vigyem el Budapestre, a Magyar Televízióhoz, személyesen Chrudinák Alajosnak (épp a napokban halt meg, nagyszerű tévés személyiség volt). Nagyon izgultam a határon, de szerencsém volt. Chrudinák fogadott, és a stábbal együtt néztük végig a videót. Ehhez én ragaszkodtam, ugyanis meg tudtam magyarázni, kik a magyarok, kik a románok, és egy adott pillanatban a harangok is szóltak. El kellett mondanom, melyik templom harangja szól. De csak a magyar templom harangjai szóltak! Közben a stáb jegyzetelt. Innen került át a felvett anyag a CNN-hez. A többit már mindenki tudja... 

– Túl voltunk már a rendszerváltáson, mégis meghoztad a döntést: elhagyod Romániát. Miért?

– A visszarendeződés, a bizonytalanság miatt hagytam el az országot. Táviratot kaptam Bukarestből, az amerikai nagykövetségtől, hogy ha fenntartom még kivándorlási kérelmemet, akkor 24 órán belül jelentkezzem náluk. Mitévő legyek? Hogy hagyjam itt édesanyámat, testvéremet, rokonaimat anélkül, hogy elbúcsúzzak? A Marosvásárhely–Szatmárnémeti közti távolságot nem lehetett úgy megtenni, hogy 24 órán belül ott legyek Bukarestben. Összecsomagoltam, és még aznap este vonatra ültem, reggel a nagykövetségen voltam, ahol gyorsított eljárással kezelték ügyemet. Közölték, hogy politikai menekült státuszban vagyok. Megkérdezték, repülővel akarok Rómába utazni, ahol négy napot kell maradjak, vagy vonattal? Ha már választhattam, akkor inkább a vonatot választottam. Ki tudja, lesz-e még lehetőségem látni a Bukarest–Belgrád–Róma útvonalat?

– Miután megérkeztél Amerikába, milyennek tűnt az Újvilág akkor, és milyen most?

– Belecsöppentem egy technológiailag, gazdaságilag, társadalmilag fejlett társadalomba, ahol más az életvitel, mások az értékek, mások az emberi kapcsolatok. Itt nincsenek „összejárások”, amit otthonról ismerünk, nincs szomszédolás; ha valakit meg akarunk látogatni, előre bejelentjük telefonon. Az amerikaiak kedvesek, előzékenyek, segítőkész emberek. A mostani generáció a fogyasztói társadalom minden áldásában részesül; nem ismeri a háborút vagy a nincstelenség állapotát – és ez így van jól! Nem örvendünk annak, hogy Amerika háborúban áll bizonyos övezetekkel. Sokat fejlődött az elmúlt 30 év alatt, látom, hány felhőkarcoló nőtt ki azóta a földből. Már-már alig lehet lépést tartani a fejlődéssel. Amerikában nincsenek európai értelemben vett falvak: az életszínvonal mindenütt egyforma; a kisebb településeken is ugyanazon üzletek, bevásárlóközpontok vannak. Az udvarokon úszómedencék, szökőkutak, kávézóasztalok, virágok, növények, esetleg házi kedvencek. Sehol egy kerítés a házak körül, a növények, virágok karnyújtásnyira vannak, de soha senki egy virágot le nem szakít. Vannak eltérések az államok közt, de ez nem szembetűnő. Amit sosem értettem meg, az amerikaiak fegyverimádata. Talán ennek is köszönhető, hogy fegyelem van és rend, mert bárkinek lehet fegyvere. Én most is a New York-i B&J Fabrics Textiláruházban dolgozom, menedzseri minőségben. Gyakorlatilag egész nap ott vagyok: reggel 8.45-kor nyitunk és 17.45-kor zárunk, mire hazakerülök, 7 felé jár. Nem sok idő marad a kikapcsolódásra, de azért egy-egy Broadway-show belefér. Hetvenhét színház működik a Broadway-n. Mint mondtam, New York kertvárosában lakom, van egy csodálatosan szép hátsó udvar rengeteg növénnyel, virággal. Imádok kertészkedni!

– Milyen az Amerikában élő magyarok összetartása, és hogyan vélekednek az amerikaiak a magyarokról?

– Az amerikai magyarság nagyon összetartó közösség.  Mi valósítottuk meg először a nemzetegyesítést a trianoni szétdarabolás után. Összejöveteleinken csak akkor derül ki, hogy ki honnan való, amikor beszédbe elegyedünk. Az Amerikai Magyarok Országos Egyesülete igen aktív, és sokszor hallatjuk hangunkat, amikor az elszakított területek magyarságát érik támadások vagy kedvezőtlen politikai döntések. Nem hiába nevezték Romániában az amerikai magyarokat a magyar hadsereg ötödik oszlopának. A magyarokat dolgos, fegyelmezett, tehetséges nemzetként ismerik, és tisztelik a magyar népet. A magyarok az amerikai élet minden területén jelen vannak, a politikától a tudományos világig, a művészettől az üzleti szféráig. Szervezeteink erősek, összetartóak, élni akaróak  – erről gyakran beszámolok a rádióban.

–  Kivel tartasz fenn kapcsolatot az itthoniak közül, s hogyan fogadta a család meg az irinyi közösség a távozásodat?

– Egykori kollégáim közül néhánnyal a mai napig jó kapcsolatot ápolok. Miután távoztam, el kellett telnie öt évnek, hogy újból hazajöhessek. De addig édesanyámmal, nővéremmel, rokonaimmal mindvégig tartottam a kapcsolatot. Édesanyámnak lakást vettem szülőfalumban – boldog voltam, hogy segíthetek rajta. Ő többször látogatott meg Amerikában, legutoljára három évig volt kint. Emlékezetvesztés jelei mutatkoztak nála, és a lehető legjobb kezelést akartam neki biztosítani. Mikor már nem volt biztonságos, hogy egész nap egyedül van, hazautaztunk. 2009-ben épp születésnapomat készültem megtartani barátaimmal, egy vasárnap, amikor szólt a telefon. – Meghalt édesanyád! Számomra ekkor megállt az idő.  

– Milyen a kapcsolatod a Marosvásárhelyi Rádióval? Sajnos egyre kevesebbszer halljuk hangodat, bár a hallgatók kedvelik, ha te vagy a vonal túlsó végén.

– A Marosvásárhelyi Rádióval mindig jó volt a kapcsolatom, bár bevallom, a régebbi vezetőséggel bensőségesebb volt. Több visszajelzés érkezett, miszerint egyre kevesebbszer hallanak... Hogy mi az oka? Nem tudom, de annyit mindenképp el kell mondanom, hogy rendszeresen küldöm az anyagot, mint ahogy eddig is tettem, hetente. Mi több, az évek folyamán az ember egyre jobban belejön, több témában vagyok jelen. Szinte 30 éve annak, hogy az első tudósítást leadtam, László Edittől néhány jó tanácsot is kaptam, biztatott, folytassam. Ezért semmi fizetést nem vártam, jótékonysági alapon csináltam, sőt, a telefonos hívást is én fedeztem.

– Milyen témát keresel, amiről úgy gondolod, hogy érdekli az erdélyi magyar hallgatókat?

– Olyan témákban „eveztem”, amelyeket még nem csépelt agyon a nagy hírközlő média, vagy olyant, amit én is szívesen hallgatnék. Ha mindez sikerült az évek során, akkor nem volt hiábavaló! Őszintén meglepett, amikor arról érkeztek visszajelzések, hogy manapság ritkábban hallják a hangomat... 

–  Hogyan éled meg istenhited, jársz templomba vagy gyülekezeti helyre?

– Istenhitem erős, annak ellenére, hogy ritkán megyek templomba; szombaton is nyitva vagyunk, dolgozunk, így minden egyéb vasárnapra marad. Isten egyengető kezét mindennap érzem. Sokszor fordultam Jézushoz kéréssel, és minden alkalommal meghallgatott. A 82. utcai református templomba járok, ahová a nemzet pacsirtája, Karády Katalin is járt, és dicsérte az urat. Ültem azon a helyen, ahol ő ült. Néha katolikus templomba is eljárok – apám görögkatolikus volt.

– Mit tanácsolnál annak, aki szeretne áttelepedni, új hazában új életet kezdeni?

– Nagy árat fizet, aki új hazában új életet kezd. Mindent hátrahagy! Nem igaz, hogy jövök, amikor tudok, és semmi sem fog változni… Minden megváltozik! Azok közül, akik akkor érkeztek, amikor én, sokan nem tudták legyőzni a honvágyat, és visszamentek hazájukba. Amikor gyökereidből kiszakítottak, és mindened megvan, akkor veszed észre, hogy hosszú évek után is csak magyarul álmodsz.

– Sosem bántad meg, hogy elhagytad Erdélyt, esetleg, ha mindez napjainkban történne, ugyanezt tennéd?

– Nem bántam meg, mert nekem Amerika mindent megadott. Sok munkával, kitartással, fegyelmezettséggel ebben az országban sokra viheted. Még csak álmodni sem mertem, hogy egyszer a világ fővárosában üzletmenedzser leszek. Ez még ma is hihetetlen. Mindig New York volt a kedvenc városom! Ha most érkeznék Amerikába, ugyanezt tenném. Persze, tanulnom kellett, tanfolyamokat végeztem. De sosem voltam hálátlan természetű, mindig örvendtem a kicsi dolgoknak  – ezt édesanyámtól örököltem. Az élet egy nagy könyv, mely mindenki számára nyitva áll.

– Péterffy Gyöngyi, hazatelepedett vásárhelyi tanár–költő–mecénás 2013-as interjújából tudom, hogy te is támogattad két kisebb jövedelmű erdélyi magyar diák taníttatását. Fontosnak tartod, hogy ekképpen járulj hozzá a jó képességű gyerekek – éljenek bárhol a nagyvilágban – megsegítéséhez? 

– Amikor Péterffy Gyöngyi – akihez csodálatos barátság kötött – visszatelepedett szülőhazájába, Erdélybe, nagy űrt hagyott maga után. Az Amerikai Magyarok Országos Szövetségének oszlopos tagja volt, a költőtársaság tiszteletbeli tagja, a vitézi rend és a Szent László Lovagrend tagja, aki  a  szerény jövedelmű családok gyermekeinek taníttatását segítette Erdélyben. Egy csupa szív, csupa lélek asszony – hálát adok az égnek, hogy barátomnak tudhatom. Igen, fontosnak tartom azt, hogy a jó képességű gyerekeket segíteni kell, ezért vállaltam éveken át két erdélyi magyar diák megsegítését, akik már egyetemet végzett fiatalok, és otthon kamatoztatják tudásukat.