Kertész leszek, fát nevelek… Arra ébredtem, hogy József Attila megzenésített versét énekelem. Tudják, a Bródy–Koncz Zsuzsa féle változatot. Azt, amit olyan sokan kedvelnek. Az álomfejtők biztos ehhez is sok mindent kapcsolhatnak, én arra jutottam magamban, hogy a költészet napi sok esemény, a költő idézte sok József Attila-sor befolyásolhatott. De persze az is lehet, hogy az ellenzékiként aposztrofált dalszerző énekes és a sokáig közkedvelt énekesnő körüli választási propaganda nyomán kerültek be a tudatalattimba. És itt most hosszasabban kifejthetném mindazt az őrületet, ami a gyűlölködésre felszított magyar és erdélyi magyar társadalmat az eltelt években, hónapokban, hetekben annyira megosztotta, hogy még napjainkban, a hatalomváltás után sem látható a vége. De nem akarok mindenkinél okosabbnak és tájékozottabbnak tűnni okoskodónak látszó eszmefuttatással, hagyjuk ezt. Maradjunk az álomnál, amit egy sokkal egyénibb, személyesebb aktualitás válthatott ki. Honvággyal kapcsolatos. Nem az enyémmel, én itthon vagyok, és bár elég sokat utazgatok, nem is vágyom innen elmenni. Egy jó ismerősöm, egykori brancsbeli kollégám indította el a történetecskét. Pontosabban nem is ő, hanem egy volt rádiós kollégám, aki kevéssé járatos a fotózásban, és megkért, segítsem pár felvétellel, hogy teljesíthesse a szóban forgó barátja kérését. Hogyne segítettem volna, kedvelem a nosztalgiázást, ráadásul a kérelmező valamikor rég-rég utcatársam volt, nem is kellett a fotózásért a várost becsatangolnom. Kiváló íróként, újságíró szerkesztőként vált népszerűvé Marosvásárhelyen, sőt országos viszonylatban is még a Ceaușescu-diktatúra idején. Ellenzékiségét azonban nem tudta, nem is akarta eltitkolni, kegyvesztett lett. Végül disszidált, Franciaországba emigrált. Francia állampolgárrá vált, tudása, tehetsége, kitartó aktivitása révén olyan publicistaként lett elismertté, aki folyamatosan figyel szülőföldje történéseire, Kelet- és Közép-Európa minden rezdülésére. Könyvei, cikkei is tanúsítják. Nyilván azt is, hogy olykor, ritkán hazalátogat. De már majdnem négy évtizede Párizsban, illetve annak vonzáskörében él. Bizonyára kedvező körülmények között. És mégis Vásárhely, valamikori kövesdombi otthona megkísértette. Egy négyemeletes tömbház földszintjén laktak, a lakrészük mögötti szabad területre, az erkély elé bokrokat, virágokat, fákat ültettek a lakók. A szorgoskodók közt volt az édesanyja is. Örült a kiterebélyesedett, kivirágzott zöld területnek, gondozta, meg minden. Sokunknak ismerős élethelyzet ez. A kollégában is ez őrződhetett meg annyi éven át. Az elhunyt édesanyja emléke is megszólalhatott benne. Vagy talán önéletírás késztette emlékezésre. Mindegy. Kérése az volt, hogy az azóta megnőtt gyümölcsfás területet, az ablak előtti kertecskét örökítsük meg fotón. Tavaly december elején történt a felkérés, kegyetlen hidegben ejtettem meg a fotózást. Hónak még nyoma se. Nem volt szívmelengető a nagyra nőtt, száraz ágú fák látványa. De örült a fotóknak. Annak még inkább, hogy megígértem, a tavaszi virágzáskor megismétlem a felvételt. Megjött a tavasz is, tényleg gyönyörű lett minden, csupa virág a két fa. Egyik alma-, másik talán szilvafa. Ezek láttán a távolban még végtelenebb volt a kolléga öröme. Levelében nem győzi köszönni a szívességet. De volt még egy kívánsága. Ide másolom: „Ha eljön az ősz, menj, egyél egy gyümölcsöt róluk, és írd meg, ízlett-e. Sem anyu, sem én nem tudtuk megkóstolni őket, de boldog vagyok, és remélem, hogy a fák gyümölcsözőek lesznek a körülöttük lévő gyerekek számára. Ez a gyümölcsfák lényege.”
Nem tudom, termők-e a fák, de az őszre várok, a fotós projekt folytatódik. És ébren dúdolgatok. Kertész leszek, fát nevelek, kelő nappal én is kelek…
