Április bolondja, felmászott a toronyba… Rémes, hogy mindenki oda akar feljutni, vagy majdnem mindenki, ha talán nem is a csúcsra, de minél magasabbra. Miközben azt sem tudja, hány óra. De úgy tesz, mintha tudná. Hogy erről nekem miért az jut eszembe, hogy nagy a kapkodás az országban? Ki tudja. Tény, hogy az ésszerű intézkedések mellett sok a fura, többféleképpen értelmezhető határozat, döntés, elvárás, elképzelés, nevezzük, aminek akarjuk. Amire részben magyarázat, hogy ilyen vészes, tragikus, rendkívüli helyzettel még sohasem találkoztunk, ez a miénknél sokszorosan fejlettebb, stabil társadalmakat is megrengeti, megtizedeli. De nálunk most az is hatványozottan megmutatkozik, hogy sok olyan ember került meghatározó, döntő, vezetői tisztségbe, akinek ilyen vonatkozásban alig van vagy egyáltalán nincs tapasztalata. A politika röpítette a hatalmat biztosító, jól jövedelmező magasba. Akkor meg csodálkozunk a melléfogásokon, a rögtönzött ötleteken, a szervezési bakikon, az egymásnak ellentmondó nyilatkozatokon? Persze ennél is súlyosabban nyom a latban, és magyarázza az aligha elkerülhető még nagyobb veszteségeket, hogy a romániai egészségügy a lehető legsiralmasabb állapotban csöppent bele a világjárványba. Belecsöppent? Pontatlan a fogalmazás: jött az ide csőstül, voltak elegen, akik hozták s hozzák még egy darabig. Állítólag húsvét tájékán további kétszázezer román állampolgár hazajövetelére számítanak. Halálosztó járványgócokból is érkeznek, és nem állíthatja meg őket senki és semmi. Pedig, mint említettem, ötletekben nincs hiány. Amilyen például a belügyi tárca vírusellenes csodafegyvere, a rendfenntartó erők hétvégi himnuszsugárzása. Amint a Covid-19 meghallja, azonnal haptákba vágja magát. Ha csak ma értesülök róla, és nem pár nappal ezelőtt, azt hittem volna, hogy április elsejei ugratásról van szó. Persze a vírus, ha nem is élőlény, hamar észbe kap, rájön, hogy a himnusz nem neki szól, elvégre ő nem román, és újra még vehemensebben kezd el tombolni. Javaslat: ahogy a honi futballmeccseken szokott történni, a himnusz után hatásos a skandálás, ezzel is lehetne próbálkozni. Milyen jól hangzana például ez: Afară, afară, cu viruşii din ţară! Na, itt álljak meg, valaki még plágiummal talál megvádolni. Nyilván nem véletlenül tévedtem erre a területre. Nagyon hiányoznak a labdarúgó-mérkőzések. Az igazi vérre menő, téttel bíró összecsapások, az élő közvetítések, ahol forrong a stadion, üvölt, énekel, örül, szomorkodik, remél, ujjong a tömeg. És nem lehet tudni, hogyan alakul a végeredmény, miképpen dől el a meccs. Nem csak a fociban, a sport összes többi ágában is. Az egyidejű történés varázsát itt a hetvenhetedszer bejátszott felvétel semmiképp sem képes pótolni. Igaz, van, amit akárhányszor szívesen újranéz a szurkoló. Például az aranycsapat angol–magyar 6–3-as diadalát. Pár héttel ezelőtt találkoztam a kapitánnyal. Puskás Ferenc, Öcsi (bácsi) elegáns öltönyben dekázott az őt szájtátva bámuló kissrácok között. Az óbudai felújított városközpontban áll a zsánerszerű szoborcsoport. Az olimpiai bajnok Puskás, a nemzet sportolója, a spanyoloknál is rendkívül népszerűvé vált Pancho 1927-ben ezen a napon született, 14 éve hunyt el. Bronzmásával is jó volt találkozni. De hol van már a magyar futball?! És hova lett az olimpia? Bizony roppantul megérezzük az ilyen események hiányát is. Vasárnap az állítgatással elveszítettünk egy órát. A kalendárium szerint április 1. az esztendő 91. napja, szökőévben, mint az idei, a 92. Ezzel is elment még egy nap. Vajon nem lehetne legalább még egy fél évet átugrani, és kiiktatni az életünkből mindazt a sok rosszat, ami még ezután jöhet? Mindazt, amit eddig rontottunk el? Sajnos erre a játékra még nem találták fel a videóbírót.
