Napokon át bosszantott a mobiltelefonom, rakoncátlankodott a lépésmérő programja. Hol mérte, hol nem, hogy aznap éppen hányat léptem, és az hány kilométert jelent. Szeretek gyalog járni, jólesett, amikor a készülék megdicsért, hogy túlteljesítettem a napi normát. Fordítva is igaz, szidtam a kis okost, ha rám pirított, mert nem mozogtam eleget. Úgy tízezer lépéstől már magam is megveregettem saját vállamat, de aztán mindegyre eszembe jutott a kolozsvári újságíró kolléga, Pengő Zoltán, aki felvállalta, hogy elindul Kőrösi Csoma Sándor nyomába, elgyalogol a mintegy hétezer kilométerre található indiai Ladakhba, és elszégyelltem magam. Ma 95. napja, hogy elstartolt a nagyenyedi Bethlen Kollégiumból, ahonnan kétszáz évvel korábban elődje, a „nagy utazó” is elkezdte sokak által kivihetetlennek vélt, merész terve megvalósítását. Szeptember elsejétől közel hárommillió lépést tett meg, ami több mint 2400 kilométert jelent. Akinek még nem volt ilyesmiben része, aligha tudhatja, fáradtságban, tűrőképességben, kitartásban, akaraterőben és megannyi egyéb képességben ez micsoda belső mozgósítást igényel. A buddhisták által szentként tisztelt tudós emléke előtt fejet hajtó tollforgató tömör úti beszámolói, lakonikus helyzetjelentései, amelyeket naponta olvashatunk a Maszol hírportálon vagy a Facebookon a The Kőrösi Project – From Transylvania to Ladakh címszó alatt, ezt ritkán érzékeltetik. Pengő tényeket, rövid környezetrajzokat, fotókat közöl, az csak sejthető, miképpen gazdagszik élményekben, érzésekben, ember- és önismeretben, tapasztalatokban. Az immár az övé. De senki sem képes megjósolni, még miket élhet át ezután. Elhagyta Romániát, Bulgáriát, átment nagy Törökországon, kedden készült átlépni a határt Irán felé. Azért fogalmazok kissé bizonytalanul, mert a tegnapi bejegyzéseit nem olvastam, és egy ilyen úton még annyi váratlan esemény, akadály következhet, semmiben sem lehet biztos a vándor. Most a tervezett táv harmadánál tarthat, időben is körülbelül ott lehet, hiszen kilenc hónapot számított az úti célig. A körülményeket latolgatva valószínű, hogy a nehezebb, rázósabb rész következik. Az iráni részen állítólag véget értek a zavargások, de mit lehet azt tudni. Afganisztán, Pakisztán, India is veszélyes terület, egy gyanúsan magányos európainak pláne. Annak idején Kőrösi Csomát is kémnek tartották sokfelé. Az ő útjáról persze sokkal kevesebb tudható, ő csak ritkán írt levelekben tudósíthatta az itthoniakat, hogy mikor hova jutott, milyen megpróbáltatásokban volt része. Pengő Zoltán, ha lehet, kerülné a zűrös helyeket, helyzeteket, nem is követi pontosan Csoma Sándor útvonalát. Nem száll hajóra Alexandria felé, elkerüli a nagyon veszélyesnek vélt közel-keleti térséget, nem készül Dardzsilingbe, ahova a furcsa „bodhiszattvát” temették. A lehető legrövidebb utat választotta Kis-Tibetbe, Zanglába, ahol Csoma annak idején emberfeletti nehézségeket vállalva dolgozott híressé vált tibeti–angol szótárán. Nem használ hangzatos, fennkölt szavakat, úgy nyilatkozott, hogy megfogta, és inspiráló számára Kőrösi Csoma Sándor személyisége, ezért kelt útra. Amiről naponta ír, az szűkszavúságában is érdekes, mindegyre olyasmiket dob fel a napi története, amiknél érdemes elidőzni, új információkkal szolgálnak, és arra késztetik az olvasót, hogy alaposabban járja körül azokat. Így Csomáról és a felkeresett tájakról, népekről is mind többet tudhatunk meg. A memóriánkban rég elraktározott emlékek is felszínre bukkanhatnak. Alulírottban a gyermek- és diákkor ködéből jöttek elő a napló olvasása közben enyedi kollégiumi emlékképek, a magyarság őshazáját felkutatni induló „véndiák”, Csoma Sándor mellszobra például az öreg alma mater díszterméből, ahol az ünnepi rendezvényeken Csomakőrös híres szülöttét annyiszor megidézték. Holló Barnabás mintázta meg a sötét tónusú, impozáns bronzalkotást 1910-ben. És nyilván egyik szobor hozza a másikat, az is eszembe jut, hogy állítólag itt, Marosvásárhelyen helyezték közterületre az első teljes alakú Kőrösi Csoma Sándor-szobrot. Az egykorvolt vásárhelyi művész, Dabóczi Mihály faragta ki gödemesterházi trachitból. 1943 szeptemberében avatták, egy évvel később vandálok már le is döntötték, a szobor fejét tönkretették. Jóval később a 90 esztendeje született Kulcsár Béla restaurálta a kőtestet, és faragta újra a fejet. 1962-ben helyezték ismét talapzatra a székely keletkutató szobormását, immár a Mészárosok bástyája közelében. A szobrász műveiből épp ma 18 órakor nyílik kiállítás a marosvásárhelyi Kultúrpalota Art Nouveau galériájában. Biztos Csoma Sándor is szóba kerül majd a megnyitón. De megint elkalandoztam. Pedig fel se álltam az íróasztal mellől. Kajánul hallgat az okostelefon.
