Még mindig sokan vagyunk, még mindig a miénk ez a város.
Még mindig sokan vagyunk, még mindig a miénk ez a város. Tudom, elegen vannak, akik vitába szállnak ezzel a mondattal, és naponta érezhetjük, a kijelentés második fele több sebből is vérzik, amiről a jelek szerint komoly apparátussal rendelkező, sötét erők is megpróbálnak gondoskodni. De akik bekapcsolódtak a Vásárhelyi Forgatag eseményfolyamába, biztos hozzám hasonlóan vélekednek. Még akkor is, ha a főteret nem lakhattuk be a rendezvényeinkkel, mint a kolozsváriak, akiknek lényegesen kisebb a számarányuk településük összlakosságában, mint az itteni magyarságé. Ott ezt lehetővé tették, itt nem. Nem dőlt össze tőle a világ, ellenkezőleg, a kényszer a korábbinál is találékonyabbá tette a kedvező helyszíneket kereső szervezőket. Több jó helyen találkozhattunk, családias, otthonos, közönséghívogató, vendégmarasztaló terekkel, színhelyekkel, termekkel, placcokkal, zugokkal gazdagodhattunk, ahol kellemes együtt lenni, beszélgetni, vetélkedni, dalolni, táncolni, mulatni, szórakozni. A már máshol élő vásárhelyiek is kezdik megismerni a forgatagok különleges hangulatú térségeit, megtapasztalni, milyen vonzása van a Borudvarnak, és nem elsősorban a kitűnő borokért, hanem azért a légkörért, amit az együvé tartozás melege, biztonsága, talán nem is tudatosodó, mégis érzékelhető ereje sugároz. És azt is megtapasztalhattuk az idén, még hangsúlyozottabban, mint az előző években, mennyire bensőséges környezetet biztosít a szabadon szárnyaló szellemnek, a múzsák birodalmának a Teleki Téka udvara, a vizuális művészeteknek a Kultúrpalota, a vár, a Bernády Ház, a „Művészetek utcája”, az alternatív, fiatalos, kísérleti foglalatosságoknak a megújult helyszínű és szerkezetű Szféra, rengeteg egyébnek a civilizáltan visszafogott, mégis mindvégig örökmozgó, árnyas Liget és így tovább. Fárasztó, de lélekerősítő, forró, de felüdítő, szép heten vagyunk túl. És itt meg is állok a jelzőkkel, nehogy ünnepélyeskedésbe csapjon át az írás. Nem ilyesmi jellemezte az idei forgatagot, ritkább volt most a bombasztikus túlzás, az egyre profibbnak tűnő szervezőcsapat a lényegre összpontosított, arra, hogy gyakorlatilag a lehető legjobbat adjuk, kapjuk mindenből, amink van. Az pedig nem kevés. És még valami, ami a Vásárhelyi Forgatagot az év során sűrűn, gazdagon kibontakozó kulturális kínálatból tényleg minőségileg kiemeli: az anyaországból vagy máshonnan érkező, különleges teljesítményt nyújtó együttesek, társulatok, alkotóegyéniségek, előadóművészek fellépése. Az igényesség ebben a vonatkozásban is döntő jelentőségű. A mostani budapesti bemutatkozók – az operettszínház, az állami népi együttes, Rúzsa Magdi, a Csík Zenekar, a Quimby meg a fel nem soroltak – magasra emelték a mércét, ezzel fel is adták a leckét a kezdeményezőknek, ezután ez a szint a kiindulóalap. Az is persze, hogy mint ez alkalommal, a továbbiakban se maradjon ki egyetlen korosztály, egyetlen társadalmi kategória sem a megszólítottak tág köréből. Ezt sem könnyű megvalósítani, de láthattuk, lehetséges: családok közösen és külön-külön a családtagok is nagyszerűen érezhették magukat az eltelt napokban. Még az időjárás is besegített. Mintha a nap is nekünk sütött volna. De ne túlozzunk. Marosvásárhely közben élte a maga megszokott életét, vannak, akik észre se vették, hogy mi ünnepelünk. Az viszont nem maradhatott észrevétlen, hogy bizonyos helyszíneken többségiek is megfordultak. A várban, koncerteken, galériákban, a ligeti nyüzsgésben az eseményeknek román résztvevői, érdeklődői is voltak. A jelenségre érdemes felfigyelni, a tapasztaltaknak a későbbiekben hasznát vehetjük az együttélés hétköznapjaiban. Anélkül nyilván, hogy e hagyományossá tett csúcsrendezvényünk sajátosságaiból bármit is feladnánk.
