2024. december 18., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Egy kővár romjai

Élesd Románia nyugati részén, a Erdélyi-szigethegység északi peremén, a Rév-Báródi-medencében helyezkedik el, melyet délen a Király-erdő, északon a Réz-hegység határol. A két hegység között a Sebes-Körös medre húzódik. Neve a régi magyar Éles személynévből származik, ez pedig az éles melléknévből ered. Régies kicsinyítő „-d” képzője arról árulkodik, hogy a település maga sokkal korábbi keletkezésű, mint 1291. A település első, máig fennmaradt írásos említése az a feljegyzés, amelyet Várad 1291 és 1296 közötti püspökének, II. Benedeknek a bécsi Nemzeti Könyvtárban őrzött kódexe tartalmaz. Ez arról szól, hogy villa Elusd – Elusd község – hívei püspöki gabonatized, azaz dézsma címen tizenkét kereszt gabonát adtak. Ez bizonyíték arra, hogy ekkor már nemcsak hogy a falu és annak római katolikus egyházközössége is létezett, de a település túlélte az 1241-es tatárjárást is.


Sólyomkővár története 

A mai város közelében emelkedő hegyek között állott és áll romjaiban ma is Sólyomkővár, mely több mint négy évszázadon át volt a Réz-hegység északi és déli oldalán fekvő községek gazdasági és katonai központja. Sólyomkő vártartományának keretében zajlott Élesd története évszázadokon keresztül.

A vidék első urai a dunántúli Geregye nemzetségből valók voltak, ők törekedtek arra, hogy a környéken birtokokat szerezzenek.

 A nemzetség legjelentősebb képviselője I. Écs fia, Geregye Pál (1224–1264) volt, aki megszerezte és várbirtokához csatolta többek között a mai Élesd területeit is.

Ő építette a 13. század második felében Sólyomkővárat, akárcsak Adorján, Körössebes, Alsóvalkó és Váralmás várait, uradalma védelmére.

Továbblépve a történelemben:

1599-ben Bocskai Istváné lett a vár, aki halála előtt pár héttel Báthory Gábort tette meg örökösének. Őt követte a birtokosok sorában 1610-ben Imreffi János és felesége, Iffiú Katalin, majd Imreffi Mihály lett a földesúr, akinek halála után felesége, Zólyomi Erzsébet lett a birtokos.

Az 1657. október 28-i erdélyi diéta II. Rákóczi Györgynek ítélte az uradalmat.

1660-ban Kemény János erdélyi fejedelem birtoka lett, akinek papja az első felszólításra átadta a várat a törököknek.

1660 és 1692 között a vár és annak birtokai – köztük Élesd is – török uralom alatt volt.

1692-ben, amikor Váradot a törököktől visszafoglalták, Élesdnek csupán kilenc lakosa maradt életben, de a község népessége gyorsan pótlódott a környék magyar falvaiból.

A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idején (1703–1711) a fejedelem birtoka és kuruc fészek volt a vár.

1709. augusztus 2-án Kriechbaumm tábornok közel 3 ezer katonával Élesd közelében haladt Nagyvárad irányába, amikor Bagossi András vezérlete alatt álló ötszáz sólyomkői kuruc lovas támadt rájuk Élesd és Tinód között, de a labancok visszaverték őket. A szabadságharc leverése után a vár utolsó kapitánya Horváth György volt, ő a várat a császáriaknak átadta, azok 1711-ben Löwenburg császári tiszt vezetésével lerombolták.

Az uradalom három részre szakadt, az északi terület Micske központtal külön uradalom lett, a hegyvidéki, románok lakta falvak szintén kiváltak, és Báródság néven önálló kiváltságos román nemesi kerületet alkottak.

A maradék uradalom a Bánffy család birtokába került, az okiratok szerint 1717-ben Bánffy György tulajdonába került Körösbánlaka, Brátka, Csarnóháza, Élesd, Nagyfeketepatak, Élesdlok, Sólyomkőpestes és Tinód.

A család a rommá lett sólyomkői várból Élesdre helyezte át gazdasága központját. Ekkor költöztették át Élesd falut a Körös mellől a mai helyére, Nagyváradtól mintegy negyven kilométerre keletre, a Sebes-Körös jobb partjára.

Sólyomkő várának alaprajzi elrendezése ma már nem állapítható meg, de a falak maradványai egy szabálytalan, téglalap alakú alaprajzot mutatnak.

A vár bejárata a keleti, könnyebben megközelítő oldalon lehetett, miután a többi részeken falai a meredek szikla széleire épültek.

A kaputorony előtt egy széles és mély, részben már feltöltődött sziklaárok figyelhető meg, amely felett a szokásos módon ácsolt fahíd vezetett a felvonóhíddal is védett bejárathoz.

A falakat bástyák is erősíthették, és a falakon belül a várúr palotája, a lovagterem, az őrség szobái és egyéb gazdasági rendeltetésű helyiségek lehettek. Sajnos mindezekből ma már semmi sem maradt meg, csupán az alapfalak egy része és az árok látható...


Pál comes 1242 és 1276 között építi fel a várat

Sólyomkő, mint említettük, a 13. században ideszármazott dunántúli Geregye nemzetség birtokszerzeményei közé tartozott.

Különösen Écs fia, Pál comes igyekezett a tatárjárás után a Berettyó és a Sebes-Körös völgyében minél több királyi birtokot megszerezni, elsősorban a két folyó közötti lakatlan területeket. 1242 és 1276 között Pál comes birtokainak védelmére felépítette Sólyomkő várát, melyet nem sokkal ezután, 1277 körül a Borsa nembeliek szereztek meg.


Első várnagyát 1306-ban említik

Kiss Gábor az Erdélyi várak, várkastélyok című könyvében tesz említést arról, hogy amikor III. Endre (András) király 1291-ben Nagyváradon a bárókkal, valamint Bihar, Kraszna, Szolnok, Szatmár és Szabolcs vármegyék nemeseivel gyűlést tartott, már ott volt közöttük Sólyomkő várának új birtokosa, a Borsa nembeli Jakab – másként Kopasz – főlovászmester, a későbbi nádor is.

Első ismert várnagyát – castellanus de Solumkeu – azonban csak 1306-ban említik az írások, amikor egyedüli birtokosa Kopasz nádor, várnagya és serviense pedig Pál mester.


Károly király további két erődítményt építtet

Írott dokumentumok tanúskodnak arról, hogy miután Kopasz nádor Csák Máté pártjára állva hűtlenségbe esett, 1316-ban Károly király haddal támadt ellene, és a Debrecen melletti csatában legyőzte az Ákos nemzetség Erne ágával, Petne fia Péter zempléni főispánnal, Lotárd bán fiával és a másokkal szövetkezett lázadók seregét.

A vesztett csatából Kopasz nádor előbb Adorján, majd Sólyomkő várába menekült.

A király a várat körülzáratta, és vele szemben két kisebb erődítményt emeltetett, amelynek egyikében a Gulkeled nembeli Joachimot, másikba pedig Apay fia Istvánt nevezte ki várnagynak.

A nádor segítségére érkezett Moyusnak csak az István által védett erődítményt sikerült megszállnia, a Joahimét nem, aminek következtében a király el tudta foglalni Sólyomkő várát, amelyet ez időtől kezdve királyi várnagyok kormányoztak.


A birtokcsere

Szintén Kiss Gábor közléséből derül ki az is, hogy Zsigmond király 1389-ben Castrum regale Solyomkevt és tartozékait Kaplai János szörényi bánnak adományozta.

Az 1403. október 14-i oklevél azonban már ismét királyi várnak mondja, és mint ilyet adta 1406-ban Zsigmond király Szántai Laczk fia Miklós fia Jakab erdélyi vajdának és testvérének, Dávid mesternek a Baranya megyei Nekcse váráért cserébe.

A Kaplai család ez évben a boszniai káptalan előtt eredménytelenül tiltakozott az adományozás ellen, mert 1407. június 13-án a birtokcsere megtörtént.


Családok közötti viszálykodások

A várat nem sokáig birtokolták a Szántaiak, miután a király 1413-ban elvette tőlük, és felét 1453-ban Kusalyi Jakcs Lászlónak és Losonczi Bánffy Istvánnak zálogosította el.

Úgy látszik azonban, hogy a két család között viszálykodás támadt, mert 1452. november 17-én Hunyadi János kormányzó meghagyta a kolozsmonostori konventnek, hogy szólítsa fel Kusalyi Jakcs László és András nevében Losonczi Bánffy László fia Istvánt és fiait, hogy Sólyomkő várán, valamint Micske nevű településén osztozzanak meg.


Nem lehet tudni, hogy a vár miként kerül vissza a Drágffyak tulajdonába

Losonczi Bánffy László fia István 1458. június 23-án az egri káptalan előtt Sólyomkő vár és tartozékainak fele részét feleségének, Margit asszonynak, nánai Kompolthy János özvegyének adta.

1466-ban már Bélteki Drágffy János birtokában találjuk, de hogy mi módon került a kezébe, azt nem tudni.

Ez évben, vagyis 1466-ban ugyanis a Drágffyak amiatt panaszkodtak a királynak, hogy e várat a tartozékaival együtt visszaszerezték ugyan a Losonczi Bánffyaktól, de ezek a vár egyes tartozékait mégsem akarták nekik átadni.

Ugyanitt röviden még meg kell jegyezzük azt is, hogy a vár 1484-ben már a Kusalyi Jakcsok és a Bélteki Drágffyak tulajdonában van.


Demján László műemlékvédő építész kiegészítése:

Későbbi erdélyi fejedelmünk mélyen töprengő, súlyos gondolatait adhatta vissza Móricz Zsigmond a Tündérkert trilógiájában: „Viharmadár..., ezen segíteni már nem lehet…Hajnalban Sólyomkő feltűnt, kis udvarháza tornácán mintha állna valaki, szoruló szívvel nézett oda fel, de meg nem állt, be nem fordult, gyötrő szívvel továbbügetett…”

Ez a kis gondolat is elénk festi a közel ezeréves királyi vár életútját, a császári arroganciával történt teljes felrobbantásáig, eltiprásáig. 

Az Erdélyben portyázó török sereget végigkísérő Evlija Cselebi krónikás a következőket írta a várról: „Ez a Sólyomkővár nagyon erős hely… Benne most ezer válogatott török vitézünk van, egy dzsámija, gazdag szertára és legjava magyar ágyúi vannak. Nagyon erős vár ez, melynek egy hegy aljára hajló kisebb magaslata van, a hegyen szőlői vannak, árucsarnok csársija, bazárjai és más középületei…”

Természeti adottságát, sziklaszirtre épített többlépcsős erősségét, mérnöki várszerkezetét csak dicsérni lehet. Talán legízesebben Orbán Balázs eleveníti fel a táj és a vár összenőtt szimbiózisát: „...Sólyomkő tetőcsúcsához egy északkeletre lejtősülő fennlep van csatolva. Ezen van elhelyezve Sólyomkő vára ... nyugati élén egy a mélység felé kihajló sziklagerincz vonul a tetőcsúcshoz. E gerinczre volt elhelyezve a tetőn feküdt toronyerőddel összefüggésben állott várfal… A válogatott lapos kövekből forró mésszel épült fal öl széles és oly szilárd, hogy annyi századok viharcsapkodásai után is bonthatatlanul daczol…”

És mi, a szerencsés utókor csak büszkén állunk őseink előtt, és így adhatjuk tovább ezeket a kitörölhetetlen örökségeinket, jussunkat az unokáink unokáinak is.

Tavaly január végén az élesdi önkormányzat az országos helyreállítási terv (PNRR) megnyert pályázatából finanszírozva tudja helyreállítani és kiegészíteni az omlásveszélyes falakat, újjáépíteni a 13. századból fennmaradt vármagot, a váron belüli ösvényeket és Sólyomkőpestesről a várhoz vezető út kiépítését.

Milyen szerencsések vagyunk, vagy talán az országosan egy főre jutó műemlékek elhelyezkedése a magyarázata mindannak, hogy a pályázati kiírások min. 60 százalékát erdélyi várak, kastélyok, templomok nyerik. Ez a mi történelmünk!

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért külön köszönet Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakmérnöknek; az illusztrációkat, a régi és a mai képeket Demján László műemlékvédő építész és Vetési László református szórványlelkész, a romániai református egyház szórványügyi előadója a saját munkájukból és gyűjteményükből küldték el a szerzőnek. Összeállításunkat – újabb információkkal, a település templomaival és nem utolsósorban a temetőjével – dr. Kálmán Attila tanár-történész és Demján László műemlékvédő építész meglátásaival egy későbbi lapszámunkban még kiegészítjük. 


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató