A legtöbb ember – már ha rendszeres olvasó – átugorja.
Úgy értem, azok, akik fokos vagy karcsú könyveket olvasnak, E-bookot, elektronikus könyveket falnak szemmel, képzelettel, érzelmesen vagy fagyos kebellel, éles ésszel (a két utóbbi halmazállapot nem biztos, hogy minden esetben ellentéte egymásnak), szóval betűt, eszmét fogyasztanak a hosszú törvényszéki várakozás alatt a személytelen, de büdös folyosókon vagy az orvosi rendelő előszobájában, klinikán, kórházban – kloroformszagban, piszmogó, zajos hivatalban üldögélve/álldogálva, az időt őrlik finom, apró idegességgé, miközben a sor(s)ukra várnak. Szóval a legtöbb polgár, szellemi fogyasztó, könyvvásárló, könyvtárkoptató az előszót átugorja, kihagyja, meg nem történtnek tekinti, súlytalanítja, „fontatlannak” (a fontos ellentéte) nyilvánítja magában.
Pedig az előszó írása talán a legnehezebb írásfajták közé tartozik. Mármint szóhasználat, fogalmazás tekintetében.
Soha nem szabad az előszavazott művet, alkotást, halhatatlant vagy szisszenetet csepülni, olcsítani, kisebbé tenni, mint ami valójában. Ellenjavallt. Nem szabad az előszóra váró művet túlságosan magasztalni, mert akkor a reménybeli előszóolvasó, aki előbb vagy utóbb mégiscsak arra vetemedik, hogy elolvassa, rögtön éberré válik, feltámad benne az ellentmondás ördöge, gyanítja, hogy valamit nagyon el akarunk tussolni a szerző, saját műalkotásunk gyarlóságai közül.
A legtöbb, amit ilyenkor tanácsolhatnék a kezdő előszóíróknak – akikre ezt a feladatot az élet, a hivatás, a kiadó, a jóisten vagy a kenyérkeresés kirója –: legyenek szerények. Az álszerénység sem nagyon ártalmas. Kissé lesütött pillával adjuk elő mondandónkat, olykor kisebbítsük valós/képzelt érdemeinket, hivatkozzunk a nálunk sokkal nagyobb elődökre, előzményekre, ártalmas körülményekre, saját elégtelenségünkre. De azért ne parányuljunk el teljesen, mert az épp olyan ártalmas, mint mikor a hangyaérdemeket elefántméretűvé dagasztjuk fel. (Vigyázat, nekünk szegezhetik a szuronyos kérdést: mire olyan szerény, édes fiam?!)
Az előszóban az a legnehezebb, hogy okosnak és józannak kell maradnunk. Nem eshetünk túlzásokba, és éreztetnünk, érzékeltetnünk kell a lényeget, amit az előszó mögé, az utószó elé hatvantól ezer oldalig terjengve előadott a szerző, vagy akár mi magunk csavaroztunk oda. A lényeg kitapintása, reprezentációja, felvezetése történjék szellemes formában, könnyed bájjal, okos többlettudással, ami, az isten szerelmére, ne váljon tudálékossá, ne legyen bombasztikus, lehengerlő, csillámtündérkedés. Egyszóval ne akarjunk okosabbak lenni, mint a szerző, akinek munkáját nekünk kell fogyaszthatóvá puhítanunk az igazi/naiv olvasó előtt, aki tényleg az előszóval kezdi a mű átrágását, az élvezkedést.
Gondoljunk arra, hogy lesznek olyan vásárlók, betévedt könyvkeresők, élményvadászok, akik leemelik a polcról, felveszik a pultról, mások válla fölött bepillantva felfedezik a keresett kötetet, és végre belelapoznak fél lábon állva, vagy lezöttyenve egy székre, pamlagra, színházi zsöllyébe, a villamoson, ócska távolsági buszon, vonatülésen fészkelődve az előszóból akarnak gusztust/kedvet/kiindulást, értelmet, tájékoztatást nyerni a következő órák-napok-hetek számára a mű vastagságától felbátorodva, és a rendelkezésre álló idő függönyébe kapaszkodva.
Az előszó álljon arányban a méltatandó művel. A terjengősség éppen úgy árthat, mint a kurta elhamvasztás. Az aforizmák nem biztos, hogy mindig célravezetőek, a bölcseleti elmélkedések cirkalmai lehet, hogy a könyvet repülő malomkővé, sutba vághatóvá teszik. Elriasztják az olvasót. Más után néz. Az előszó illeszkedjék a műhöz, de a mai viszonyokhoz is. Például ne áruljuk el, csak ha muszáj, hogy ezután írója soha többet nem vett tollat a kezébe – még ha így is volna –, vagy hogy kiitta magát az életből. A saját korában, kortársai körében meg nem értett volt, de mára vitathatatlanul közérthető és közkedvelt. Ebből ugyanis a személyiségzavarban lubickoló olvasó azt venné ki, hogy mennyivel nagyobb elme ő, mennyivel tudósabb, mint azok az ostoba régiek. Ami távolról sem teljesen igaz.
Végezetül az igazán nagy és zseniális alkotások mellől el is maradhat az előszó. Amelyek olyanok, mint a gránit, a mesterien csiszolt márványkő. Nem fog rajtuk az idő, nem támadhatják meg paraziták, vírusok, címzetes epigonok.
