Egy nyolcvanhatos menekült vidám emlékezése

A taxínész „foglalkozást” követően a Székely Szabó névjegyén komédiázó kedvű jellemzőként írva vagyon: „’86-os erdélyi menekült”. Kérdezem is, mire jó ez a jelzés? Nevet: „Itt mindenki ’56-os, és mindenki ott volt a Corvin közben. Jelezni kell, hogy mi, erdélyiek is vagyunk. (Sylvester Lajos)

A nyolcvanhatos menekült azóta hazatért Bécsből, állandó és tartós otthonra lelt Marosvásárhelyen. Ismét játszik, de főleg ír; kereken tizenkét kötetre került fel ez idáig a neve. A mostani hátlapján ekként igazítja el olvasóját: 

„Eredetileg színész vagyok. Tanár csupán kényszerből voltam. Akárcsak kubikos, giccspingáló és képkeretező, sztriptízbári függönyhúzó, házmester és recepciós, raktáros és díszletmunkás, könyvkötő és taxisofőr – Bécsben. Mindeközben is „színházasságban” éltem – miként e humoros-pajzán kötetecske tanúsítja. Az utóbbi időben mindinkább csalom a Színházat az Irodalommal. Mert ő megértőbb: félárnyékban, félszegen, félrészegen, félálomban is enged írni. Ha véletlenül elakadok a szöveggel, én alszom rá egyet, nem a közönség. De ha a színpadon ágálásomat lehunyt szemmel nézik a nézők, magamban szívet tépő fájdalommal tépem a diplomámat. Viszont ha remekművemet egy barbár (nem)olvasó kiveti az ablakon, még van esélyem rábukkanni az ócskapiacon. Mint nemrégen egy író barátoméra.

Pajtás, a könyved nagy örömet szerzett.

Pedig meg se vettem!”

Jól teszi, hogy annyi hányattatás után végre 

„kiírja magát”; olyan ez, mint a jó buli, melyet nem komorít másnaposság. Nemcsak nevében székely; több mint bizonyos, hogy humoros kedélye őrizte meg az alámerüléstől a színészt, aki 1986-ban elhagyta kedves sepsiszentgyörgyi színházát; távozását követően nemsokára szerre mindenkit elveszített, akihez szíve-lelke kötötte: drága szüleit, kedves anyósát-apósát, végül szeretett feleségét, sőt azt a barátot is, akihez feltétlenül ragaszkodott. Gyermekkel nem áldhatta meg őket Isten, a kegyetlen magány elől pedig sosem tud igazából elmenekülni az ember. Indulatait és fájdalmait mégsem a személyi tragédia vonalán vezeti le, hanem fokozottan a felelősen gondolkodó közösségi ember széles látómezején felbukkanó gondok és ellentétek szatirikus felmutatása, sőt kifejezetten a diktatúra és a kommunista önkényuralom  bukása utáni állapotok fonákságainak kipellengérezése foglalkoztatja. Bécsből maga is úgy szereti Erdélyt, mint Mikes Rodostóból Zágont. Örömszerzésként éli meg a 

„színházasdit”, az anyaországi és erdélyi társulatok, előadók szerepeltetését az osztrák fővárosban, az effajta vendéglátás minden gondjával-bajával; majd miután életének ez a szakasza lezárult, úgy érzi, el kell mondania róla azt is, ami kívülről, a nézőtérről nem látszik. 

„...hadd meséljem el tízévi tapasztalat jogán, hogyan nem tanácsos magyar színielőadásokat szervezni a császárvárosban.” (Bécsi magyar színházasdim)

No, és miként érzi magát végre itthon, az olyannyira áhított szabadságban? A posztkommunista érában? Ezt mondja: „A jobb világ valóság. Amikor lötyögök Velencében, nyaralok Mallorcán, amikor meg sem állok a határátkelőkön – szabad vagyok. Amikor nem érdekel, hogy melyik politikus mit blöfföl, amikor azt mondom és írom, amit akarok – szabad vagyok. Amikor azt eszem és iszom, amire kedvem szottyan, azzal állok szóba, akivel tetszik, és olyan nyelven, amilyenen épp méltóztatom – szabad vagyok. Igaz, amikor az otthonra, szüleimre, a színpadra gondolok – szakadok meg. Én mindenképpen átmentettem magam, az öngyilkosság legéletképesebb formáját választva. Az idegeim hozzávetőlegesen rendbe jöttek, szédüléses rosszulléteim kimaradtak. Bal szememből a foltok eltűntek, (enyhe) üldözési mániám odalett, ostoba indulataim szelídültek, állandó görcsös éhségérzetem feloldódott... Az őrület az, hogy a múlt egyre szépül, az ember mindinkább csak arra emlékszik, ami kellemes volt, néha már olyasmiken nosztalgiázik, amikért valaha káromkodott, sziszegett. Rózsaszínesedik az egész otthoni (fiatalkori) életünk, olykor már-már a nyomorra, a fájdalomra, a rabságra is vágyunk, mert az legalább a mienk volt... Meglehet, hogy e tekintetben érzékenyebb vagyok másoknál, mert vén fejjel nem értek semmihez (amuzikális a kezem), tanulni pedig… Így aztán olyan alkatrésznek érzem magam, melyet már nem lehet átszerelni egy másik motorba, mert hozzákopott-formálódott a régi szerkezethez.” (Gergely Tamás 1994-es interjújából; újraközölte a Háromszék 2013. június 29-i száma)

„Nápolyt látni és meghalni. / Várdára menni s berúgni.” Ilyen mottó után enyhén szólva fokozott érdeklődéssel lapozza az ember a 103. oldalon induló emlékezést a kisvárdai 

„Határon Túli  Magyar Színházak 

Feszti(gy)váljáról” –, amelyen tizenhétszer vett részt a szerző. A keresetlen humor pohármélyén ott az alattomosan lerakódott keserűség: „Benn-fentesek suttogják: a 20. rendezvényen megkapom a (N)ivó-díjat. Meg is érdemlem, mert én kísérleteztem ki a kisvárdai napéjegyenlőséget: éjt nappallá téve züllöttem. Könnyen tehettem, mert rég nem lévén gyakorló színész, engem nem fenyeget a veszély, hogy mire összeiszom magamnak egy markáns arcot, addigra már nem tudok szöveget tanulni.” De aztán ismét az öniróniába csomagolt vidámkodás tolul előtérbe: „A választást illetően talán az sem mellékes, hogy mint minden valamirevaló fesztiválon, a kisvárdain is le lehet tes(z)telni, mennyit veszített az emberfia egy év alatt férfiúi csáberejéből. Csak vigyáznia kell, nehogy úgy járjon, mint a barátom, aki hazainduláskor mámoros ájultságában így búcsúzott a még maradni kényszerült feleségétől: Jövőre veled ugyanitt!”

A vicc az egyik legdemokratikusabb műfaj. Székely Szabó maga is nagy kedvvel műveli, így aztán jól elszórakozunk a Szín-viccek csattanóin, és ha egyik-másik olvastán gyanút fognánk is, nem nagyon firtatjuk az ötletek eredetiségét. (Munka volna mindenikhez odabiggyeszteni, merre csörgedez a forrása!...) Van közöttük láttam-olvastam formájú is, de nem azért húzódtunk félre a könyvvel, hogy majd utólag kekeckedjünk. Itt van mindjárt ez: 

„Premier után a primadonna mérgesen rohan az öltözőjébe. – Mi bajod? – kérdezi egy kollégája. Öt virágkosarat is kaptál. – De hetet fizettem ki a virágüzletben!” 

Vagy ez: „Dicsekszik a színész a társalgóban: – Óriási sikerem volt, tízszer kellett kimennem egymás után. – Nem kellett volna annyi sört inni!” 

A fesztiválon azért is érzik jól magukat az erdélyi férfiszínészek, mert „immár nem unjuk, nem utáljuk, nem fúrjuk, nem akarjuk lejátszani egymást. Pályafutásom alatt sok kollégával összehozott a sors, a főiskola történetében pedig nekem volt a legtöbb diáktársam, mert én három évfolyamra is jártam. Persze, nem szimultán. Elmondhatom hát, hogy mellőlem került ki a legtöbb tehetséges fiatal. Várdán aztán össze is jövünk annak rendje-módja szerint, olyankor vége-hossza nincs a csipkelődésnek, viccelődésnak, tréfálkozásnak, ugratásnak, sztorizásnak...”

Az ott hallott történetekből és saját sztorizásból áll a találó című Az semmi! fejezet, a 

„vendégszövegek” az elbűvölően anekdotázó Kárp Györgytől kölcsönöztettek (a 

„szereplők”: Nagy József, Ferenczy István, Réthy Árpád, Makra Lajos, Lohinszky Loránd, Györffy András, Zalányi Gyula); illetve Seprődi Kiss Attilától idéz egyet-kettőt. Az Énszerénységem cím alattiak közül kiemelkedik a Krizsovánszky Szidónia és férje, Márkó Imre életéből ellesett két kis mulatságos 

történet. Íme az egyik: „Valahány-

szor Székelyudvarhelyen időzött a (sepsiszentgyörgyi, sz. m.) társulat (olykor egy hetet is), Márkó Imrét otthoni magányában elővette a szívsajgás. Egyik alkalommal olyannyira, hogy éjféltájt kapatosan kocsiba ült a zuhogó esőben, hátha a feleségét félrefekvésen kapja a szállodában. Ott viszont,  szobáinkat végigdúlva sehogysem akadt az asszonykára. Szerencsére valamelyikünknek derengeni kezdett, hogy egyik kolléganőnk a társaság számára szimpatikusabb tagjait bulira hívta a szülői házba. Nosza, bele a gázpedálba! Hősünket diszkrét félhomály, tömény füst, sejtelmes zenére imbolygó figurák fogadták.

– Hol a feleségem? – förmedt a kába társaságra.

– Az előbb még itt volt, biztosan lefeküdt.

– De kivel? – bömbölte a vad férj, azzal felrántotta a szobaajtót, és az ágyhoz ugrott, melyben drága asszonykája nyújtózkodott mosolyogva. De nicsak, mellette még lapul valaki a pokróc alatt! A sebzett bika felrántotta a takarót, és remegve bömbölte:

– Maga ki?

– Én vagyok a korondi nagymama.”

A könyv végére hagyott „aranypökések” még lazábbá teszik az olvasmányt: a tréfás kiszólások, epés vagy pikírt, gyakran a szójátékra hegyezett mondások, szatirikus maximák szenvedélyes termelője tesz rá még egy lapáttal... A mottó kifacsartan karinthys: „Én már csak a léhaságot veszem komolyan”. Egyet hadd idézzek (a többit nem ildomos lelőnöm): „Milyenek a román utak? A repülőgép is kirázza az emberből a lelket.” A zárómondat pedig így hangzik: „Én vagyok az egyetlen ember, aki jóban-rosszban velem van.” Ettől a recenzensnek, aki a szerző régi jó barátja, kissé elszorul a torka. 

 

(Székely Szabó Zoltán: Színházasság. Juventus, Marosvásárhely, 2015. Szerkesztette Szucher Ervin. A kötet szerkezete: Bécsi magyar színházasdim – benne: Székely Szabó Zoltán 2008-ban kelt laudációja az EMKE-díjhoz Szélyes Ferenc színművész tollából, valamint szemelvények Sylvester Lajos: Egy erdélyi taxínész szerepvállalásai című, 2004-es írásából; Szín-viccek; Az semmi!; Aranypökéseim. A borítót a szerző ötlete alapján Donáth-Nagy György készítette. A kötetben tizennégy színes emlékfotót, továbbá jól eltalált karikatúrákat is találunk: Tarr László és Lohinszky Loránd profilját Gyárfás Miklós, Györffy András és Kárp György arcképét Csizmadia Imola, Seprődi Kiss Attila, a szerző portréját Plugor Sándor örökítette meg.)