2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Egy az egyben eltaláltam: voltak kérdések, amelyekben egyetértés volt, aztán olyanok, amelyekben az álláspontok közel állnak egymáshoz, megint mások, amelyekben kibékíthetetlenek a nézetek. 

Telitalálatom van! No, nem a lutrin. Ezen csak akkor nyerek, ha nem vásárolok szelvényt. De most nem az efféle szerencsére utal a kifejezés, hanem Teodor Meleşcanu külügyminiszter magyarországi látogatására. Egy az egyben eltaláltam: voltak kérdések, amelyekben egyetértés volt, aztán olyanok, amelyekben az álláspontok közel állnak egymáshoz, megint mások, amelyekben kibékíthetetlenek a nézetek. Mindezekre a jószomszédság szellemében történt alig több mint utalás. Az árnyalt fogalmazásra is képes hírügynökségek sem adtak tudtunkra a „sorok között” olyasmit, hogy a legcsekélyebb kölcsönös kellemetlenkedések zavarták volna meg a találkozó hangulatát. Teodor Meleşcanuval, aki egy csokornyakkendős úriember, egyébként sem lehet olyan módon társalogni, mint például Victoria Nuland amerikai külügyi államtitkárral. Mint Szijjártó Pétertől tudjuk, nevezett hölggyel nem egy alkalommal kiabáltak egymással, aki megengedte magának, hogy parancsolgasson Magyarországnak. Meg tudom érteni, mondom, ha már szóba került. Emlékszem, amikor megválasztatták elnöknek Klaus Johannist (a nyelvészkedőknek üzenem, hogy itt most a „tatták” és nem a „tották” a megfelelő), első látogatója Nuland asszony volt. Azért tűnt fel nekem, hogy nem tájékozódni jött, megkérdezni az elnököt, miben segíthetnek, hanem mert pontokba szedve elmondta, melyek a „feladatok”. Azóta van nekem is a begyemben, nagykövetestül, aki úgy jár-kel, mint egy helytartó. Mellesleg, Meleşcanu figyelmeztette először, mindjárt kinevezése után,  persze nem a csillárt is leordítva, hogy fogja vissza magát a buzgólkodásban…
Na de vissza a román–magyar kapcsolatokhoz. Vagy a magyar–román kapcsolatokhoz, amiről Szijjártó Péter azt mondta hétfőn, hogy Magyarország a jó állam- és kormányközi viszonyban érdekelt. Ő nem beszélt olyan szabatosan a problémás ügyekről, mint Meleşcanu, beérte összefoglalni az „érzékeny” jelzővel, hozzátéve, hogy az ilyen kérdések „alapvetően a kisebbségekhez kapcsolódnak”. Szerinte legjobb az egyszerűséget választani az okoskodás helyett, az érdekekre alapozva „trükkök és túlbonyolítás” helyett. Hát igen, egyszerűség és túlbonyolítás. Vajon Szijjártó Péter ezt nekünk, erdélyi magyaroknak üzente vagy a románoknak? Csupán azért kérdezem, mert nem lenne célszerű abban az „egyszerűségben” gondolkodni, mint ahogy felsejlik a magyar–szlovák kapcsolatokból, ahol kisebbségi ügyekben az ottani magyarok kényszerűen addig nyújtózhatnak, amilyen rövidre a takarót szabták számukra! Nálunk a dolog nem egyszerűsíthető az effajta szabászatra…
Tényleg jó lenne valami igazán meggyőzőt látni a gonddal megmódolt „egyszerűségből”, mert a problémáink megoldása ugyan egyszerű, csak az odavezető út kimerítően hosszú. Lám, a megoldatlan alapkérdések maholnap betöltik a száz esztendőt! Mindkét külügyminiszter beszélt a bizalom fontosságáról, amihez azonban nem lehet másként eljutni, mint leásva az immár történelmivé bonyolódott kölcsönös bizalmatlanság gyökeréig. Ehhez alaposan neki kell gyürkőzni!
Belegondolok, hogy a mai romániai politikai garnitúrából hányan értenek valamit is a kisebbségi kérdés tényleges dimenzióiból? Olyanok, akik készek és képeseknek is látszanak összefogni az érdekösszefonódások és érdekellentétek világában az értelmes megoldások keresésére. Ha lenne is, elő lehet-e állni egy ilyen szándékkal, ha annak éppen az tesz keresztbe, akitől sokan a változást várták? Mit is mondott nemrégiben Klaus Johannis Strasbourgban, amikor egyesek, köztük a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke, a kisebbségek helyzetével kapcsolatosan kérdezték? Idézem: „Képzeljék el, egy kis etnikai kisebbség tagjaként Románia elnöke vagyok. Ez a románok nyitottságát mutatja. Biztosíthatom önöket, hogy a román társadalomban nincs úgynevezett »magyar probléma«”.
 Ezzel a kijelentéssel nem az a gondom, hogy hisznek-e neki ott, ahol mondta, hanem az, hogy – talán bele sem gondolt –, munícióval látta el a román politikusokat, pártokat. Így, ha az RMDSZ bármivel előáll, egyetlen kézmozdulattal inthetik le őket… Köszönjük, elnök úr! S ami még kényesebb helyzet, hogy aki – ritka kivételként – esetleg megértéssel lenne kész ügyeinkben valamit is tenni, egyértelműen szavazatokat veszít! Mivel buktatta meg néhány évvel ezelőtt az elnök szerint létező „román nyitottság” Ungureanu miniszterelnököt? Azzal az – egyébként hamis – hír terjesztésével, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának kívánt kedvezni. Nos, éppen a MOGYE-üggyel demonstrálhatná most állítását az elnök, hogy egy aberráns helyzetet feloldva érvényt szerez a törvénynek. Ugyanis itt az a különös helyzet állt elő, hogy – tessék figyelni –, a demokráciára hivatkozva „ütik agyon” a demokráciát: a kötelező, az alkotmányon kívül minden mást felülíró törvényt az egyetemi szenátus jogkörének abszolutizálásával utasíthatja el a rögeszmés testület – s évek óta elnézik neki! Egy egyszerű elnöki gesztus, ha akar, tud határozott is lenni, a bizalmat élesztgethetné. Ő azonban nem azért elnök, mert kisebbségi, hanem azért, hogy a magas hivatal ne legyen többségi kézben…
A külügyérek budapesti találkozója biztosan hasznos volt. Mondom akkor is, ha valójában nem tudom, hogy miben is áll a hasznossága. Ha tudnám, biztosan eszembe sem jutna arra gondolni, hogy valami okból amolyan szükségszerű diplomáciai üresjárat volt.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató