A családon belüli életben maradás esélyei
2012-07-27 13:34:55
- Sebestyén Mihály
A közelgő háború hírére váratlanul hazakerült unokabátyám Amadindából. Legalábbis mi így értettük. Világos volt, hogy nem Amerikából vagy Amapolából, ami fontos, ha nem jelentősebb kikötő volt, mint Pola, ahol a nagyatyám testvére a császár őfelsége egyik hadihajóján, a Ferenc Jóskán szolgált.
A közelgő háború hírére váratlanul hazakerült unokabátyám Amadindából. Legalábbis mi így értettük. Világos volt, hogy nem Amerikából vagy Amapolából, ami fontos, ha nem jelentősebb kikötő volt, mint Pola, ahol a nagyatyám testvére a császár őfelsége egyik hadihajóján, a Ferenc Jóskán szolgált, s mint ilyen, kevésbé cselekvő részese volt az akkori világ hatodik legerősebb hadiflottájának. És az egyedüli volt a mi városunkban, aki az elsüllyesztett osztrák-magyar csatahajóról élve került haza. Aznap ugyanis erős hasmenése volt (romlott hadi gezemicét adtak nagy adag csípős paprikával a harci kedv fokozására) és az ismerős admirális, de lehet, hogy ellentengernagy (ahogyan anyánk emlegette: a dafke-zégrajsz, amin a felnőttek erősen derültek, de mi nem fogtuk fel, hogy az nem valami tengerifű, vagyis zégrász, amivel díványt tömnek, hanem jiddisül ugyanazt jelenti, mint az elegáns francia contre-admiral), valami Niklász bácsi, vagy hogy hívták azt az ellen nagy tengerészt, a családnévnek alig van jelentősége, elég az, hogy Niklasznak vagy Miklósnak hívták, mint atyámat s mint engem, szóval aznap nagyapám ikertestvérének erőteljes és erőszakos, önfejű hasmarsa volt, és így az ellentengerész kivételesen megengedte, hogy otthon maradjon, vagyis a kaszárnyában hevert, a gyengélkedőben nyögdécselve, miként egy előírásosan fegyelmezett katonai beteghez illik, ha éppen nem kellett egy szempillantás alatt menetkészen, teljes küzdőfegyverzetben felugrania a priccsről és jelentkezni a laktanyaszolgálatos matrózőrmesternél, hogy Waltzberger Hugó tizedes tisztelettel és alázatosan engedélyt kér a körlet elhagyására, amit az őrmester vagy megadott, vagy nem. Szerencsénkre akkor éppen nem adott meg, aminek az lett az egyenes ági leszármazása, következménye, hogy nagyapám ikerbátyja teljesen magába roskadt, minden visszatartás dacára csak a többlet szaladt ki a nemkívánatos nyíláson (a látvány és a szaglat sem volt fölöttébb kívánatos), majd amikor a Ferenc Jóska hajó elsüllyedt és Miklós bácsi partra szállt, visszatért a flottabázis parancsnoki állásába, jelentették neki a tengerészeti elitegység szárazföldi részében történteket, a nagyapám ikertestvérével megesett szégyenletes fejleményeket. Erre aztán haladéktalanul összeült a tengerészeti eseti bizottság, a sorhajókapitányok rögtönítélő törvényszéke, egy, a nyílt vízen hajózó páncéljachton történt az ítélethozatal, hogy semmilyen mellékkörülmény, eltévedt olasz röppentyű, dalmát torpedóbrekegés ne befolyásolja a határozathozatalt és a döntéshozók tisztaelméjűségét, és semmi se szűrődhessen ki időnap előtt; végül hétórás ádáz vita és egyeztetés után, melynek ülésjegyzőkönyvét csak a 20. század második felében oldották fel a titkosítás alól, 60 év elteltével, nagyapám ikerbátyját, mint a császári és királyi Kriegsmarine, a haditengerészet szégyenét, mint őfelsége legocsmányabb kék-fehér felségjelű katonáját, aki a sajnálatosan bekövetkezett birodalmi tragédia napjaiban álságos ürüggyel kivonta magát a kötelességteljesítés alól, ráadásul defetista módon és az ellenséges erőknek kedvező módon összedefekálta magát – szó szerint idézve a példásan humánus hadbírósági ítéletből –, nagyapám ikrét lefokozták, ha volt még hová, mellékbüntetésként egy pancsovai templomerőd helyőrségéhez vezényelték át rabvezető szíjon. Szerb kecskepásztoroktól beszerzett, pácolt, sózott és szárított kecskehúsraktárhoz osztották be 24/48 órás őrszemnek. Magyarán: a háború végéig ott kellett rostokolnia egy kecskebűzös stratégiai ól előtt, a monarchia ugyanis, tekintettel a muzulmán és hasszid katonákra, a sertéshúst kiváltandó/mellőzendő,nagyobb mennyiségű olcsó és ízletes kecskehúst fasszolt rendszeresen. Ezzel szemben tisztességesen evett, csak a sózott kecskehúsra szüntelen kívánta kiváltképpen a vizet, aminek szűkében voltak, ugyanis a hegyipatakokat már a világkonfliktus kirobbanásának első órájában aljas módon megmérgezték az ellenséges szergovácok és mirkovácok. Így aztán csupán azokért a cigerettákért kapott cserében vizet, melyeket nagyanyám küldött neki a belgrádi fegyverszüneti egyezményig; a vele egy században szolgáló bosnyák gyalogosok elkérgesedett lelkűeknek bizonyultak, nem esett meg a szívük a velük együtt harcoló, a kecskehúsok épségéért küzdő bajtársukon, de végtére is rájuk volt utalva, ugyanis kizárólag ők ismerték a szergovácok és mirkovácok összekülönbözése folytán a mérgezésből kimaradt tiszta vizű forrásokat, tehát csak az a víz volt iható, amit ők szállítottak, gondosan titkolva a források hollétét, és ebből aztán szépen meggazdagodtak a háború végéig, volt, aki villát, kecskenyájat, földet, volt, aki jó előre díszsírhelyet vásárolt Mekkában, tudván, hogy a későbbiek folyamán tüdőrákban fog elhunyni a mértéktelen füstölés miatt. Ebben persze botorság lenne nagyanyám átkának megfoganását látnunk és oktondiság volna nagyanyánkat az internacionalizmus vagy az összmonarchiai népérdekek elárulójának tekintenünk, csupán arra igyekszünk utalni, hogy lerongyolódtunk, teljesen kimerült a családi kassza, mire a Párizsban összebogozott béke nyomására a béka ülepe alá és egy harmadik országba kerültünk, annak az országnak és királynak polgári alattvalói lettünk, tudtunk, akaratunk, jóváhagyásunk teljes mellőzésével, akit nem is ismertünk.
Ebből könnyen belátható, hogy nagyapám ikermása, Hugó bácsi viszonylag (nem) kevés szenvedés árán leszokott a dohányzásról, ami kész csoda volt, tekintve, hogy a hadihajó elsüllyedésétől számítva, vagyis amióta nagyapám tüköralakja (akkor 25 évesek mindketten) tengerfutó helyett (úszni ui. nem tanult meg soha, hiába volt az elitalakulat tagja) földönfutó lett, még szinte két hosszú kecskebűzös, szomjúhozós év következett. Azóta sem szokott vissza, ami, mondom, maga volt a főnyeremény, mert különben rengeteget szívott a korábbi áldott békeidőkben (mindig csak így emlegették az előttünk járók), a legválogatottabb és legdrágább szivarokat füstölte szét, a szivaráru haszontalan fogyasztása, elherdálása dédnagyanyámra nézvést különösen katasztrofális következményekkel járt, azzal ugyanis, hogy a boldog béke meghitt, aranymarcipános délutánjain trafikjából rendszerint eltűntek a legveretesebb szivardorongok, amikről pontosan tudta, hogy drágalátos fia, az én tengert gyalogló nagyapám fivére csente el mesteri ügyességgel, akárhogyan is zárta el drága, jóemlékezetű Malvin dédnagyanyám, nos, szenvedélye szinte csődbe kergette a szivardánkat.
A trafikot pedig azért nyerte a család, mert dédnagyapám a boszniai okkupációkor véletlenül egy kúp alakú gránitkőre lépett, amitől kibicsaklott a lába (híresen gyenge bokája dacára sem mentették fel), hirtelen előreesve az előtte okkupáló katona fegyverébe kapaszkodott, amely ki volt biztosítva és oly szerencsétlenül bukott fejjel előre, hogy felnyársalta magát és halmazatilag állon is lőtte önmagát a bajtárs fegyverével. A katonai ügyészség azóta is vizsgálja, miként volt lehetséges ezt a bravúrt töredékmásodperc alatt végrehajtani oly szerencsésen és furfangosan, hogy csak maga az ellenséges bosnyák kövészek által odahelyezett akadálykő meghágója halt meg és nem támadt nagyobb pánik katonáink soraiban. A hadvezetés merő szívjóságból vagy hírnévféltésből, ki tudja, sebtiben kiutalt dédnagyanyámnak egy trafikot, ugyanis Malvin néninek mintegy tizenkét élő gyermekéről kellett gondoskodnia Tódor dédapám véletlen halála után. Amíg ki nem derült, hogy dédnagyapám egyértelműen hibázott. Erre azonban már csak az első világháború befejezése után derült fény, amikor a bosnyákok a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba lettek betessékelve, ráadásul a szerb hadvezetés, maga Nikitics-Popoljew tábornok szemlesütve vallotta be, hogy az okkupáció idején még nem volt rendszeresítve a kövészeti hadnem a bosnyák-szerb szabadcsapatoknál.
De akkor, mint már írtam oda feljebb, mi már egy másik országban éltünk, elég az hozzá, hogy egy Transzalma nevű nagyobb provinciában, és így a trafikjogot nagyapám és nagybátyáim együttesen váltották meg Bukaresttől és mi továbbra is a főtér 65. szám alatt árultuk vígan a dohányt, amikor nyílik a bolt ajtaja és belép azon az unokabátyám, aki a közelgő háború hírére mégsem akart az amadind hadseregben harcolni a Provincia ellen, hanem hazajött, hátha szükség lesz az amadindus nyelvtudására, az amadind pszüché terén szerzett ismereteire a lélektani hadviselés során. Állította, fél éjszakán át erősködött nekünk, hogy különleges, nagyon értékes értesülések birtokába jutott akaratán kívül, miközben hazafelé tartott az Amadinda City-Annaberg v. á. helyi járatú autóbuszon, ahol együtt utazott egy nyugalmazott felsődindai dandártábornokkal, aki ugyan fedezve volt, de ez sem riasztotta el unokabátyámat, hogy felismerje a kínálkozó alkalmat és azt hazája javára fordítsa alkalom-adtán. Fedezve voltak mindketten: már úgy értem, hogy hatalmas pálmalevelek fedezetében utaztak mindketten a rettentő hőség miatt az autóbusz tetején. És a dandártábornok álmában sokat beszélt, forró katonai titkokat fröccsentett szerte.
Amadindákra mindig szükség van, mondták neki a városi kémközpontban, a nyelvtudását jegyzékbe vesszük, ígérte meg az unokabátyámnak egy vezérürű képzettségű főfokos, akiről mindenki tudta a városban, hogy a titkosszolgálat egyik alantas beosztású sarkonsirülője.
Hosszasan keresgélt az iratok között, valamit feljegyzett. Végre feltekintett. Mondja csak még egyszer a nevét? Az unokabátyám zavartalanul bemondta: Waltzberger Hugó.
Maga az, aki összeszarta a Ferenc József fregattot, amely ekkor süllyedt el?
Nem, kérem, az a nagyapám ikertestvére volt. És nem ő süllyesztette el, kérem tisztelettel.
Kuss! Köszönjük, nincs szükségünk efféle gyalázatos emlékű család szolgálataira, vált elutasítóvá Sirülő százados, jelentkezési lapjára ráütötte az alkalmatlan pecsétet és erre unokabátyám szégyenszemre életben maradt.
