Berekméri Csilla lelkipásztor sokszínű szolgálata

Magyarittabéból Marosjárára

Vannak emberek, akik születésük helyétől hosszú útra indulva, egy elrendelt ponton megállapodva otthont tudnak teremteni maguknak és másoknak. Úgy gondolom, a titkuk – amit ellesni, lemásolni képtelenség – mindössze abban rejlik, hogy otthonérzésük nem külső terektől függ, hanem a bennük élő, harmóniát szülő békéből ered. A Vajdaságból származó, Marosjárában szolgáló Berekméri Csilla református lelkipásztort meggyőződésem szerint a szószéken, a családban és egy művészi alkotás létrehozása közben is ez határozza meg leginkább. 

– Magyarittabéban születtem, Szerbia északi részén, egy eredetileg 1400 lelket számláló református közösségben, ami a polgárháború idején 600-700 főre csökkent. A Bánság vidékéről származom, Temesvártól légvonalban mindössze hét kilométerre, a Temesvárt átszelő Béga folyó is a falunk mellett halad el – kezdte történetét a kezdetektől a derűs, vendégszeretetben is jeleskedő tiszteletes asszony. – Mivel a Vajdaságot főleg katolikusok lakják, a reformátusok általában Magyarországra vagy Kolozsvárra mentek a teológiára. 1996-ban részt vettem egy erdélyi körúton, amelyen, ha jól emlékszem, Brassóig jutottunk el a csoporttal. Annyira megfogott akkor az itteni emberek vendégszeretete és a hasonló kisebbségi sors, hogy eldöntöttem, ha teológiát fogok végezni, akkor Erdélyt választom. Így 1998-ban Kolozsvárra felvételiztem. A középiskolában reál szakot végeztem, az egyetemi időszakra homlokegyenest mást választottam. 

– Mi indította erre?

– Három út állt előttem. Kémiából érettségiztem, és mivel ebből a tantárgyból osztályelső voltam, a tanárnőm fel akart készíteni, hogy ebben az irányban haladjak tovább. Egy másik lehetőség a budapesti nulladik egyetemi év elvégzése lett volna, a fél osztályom oda készült. Én azonban mindig is nagyon szerettem a festészetet, és utolsó pillanatban úgy éreztem, hogy a harmadik lehetőséget, a lelkészi hivatást kell választanom, hiszen amellett festeni is lehet. Úgy döntöttem, hogy ha a Jóisten ezt támogatja, és sikerül a felvételim, amire egy szűk nyár alatt készülhettem fel, akkor ez az utam. 153-an jelentkeztünk ötvenöt helyre, ráadásul kevesebb lányt vettek fel, mint fiút, de az Úr segítségével sikerrel jártam. Annak idején több hullám is érkezett a Vajdaságból a kolozsvári teológiára, de ezek a kollégák visszatértek aztán Délvidékre. A segédlelkészi másfél éves időszakot én is a szülőfalumban töltöttem.

– Mi késztette arra, hogy a szülőfaluban töltött szolgálat után újra visszatérjen, most már véglegesen, Erdélybe?

– 2003-ban egy román tengerparti nyaraláson egy közös baráti körben megismertem az idevalósi férjemet. Az akkoriban még létező embargó miatt a későbbiekben nehezen tudtunk találkozni, ezért 2004-ben elhatároztuk, hogy összeházasodunk, és ezzel könnyebbé tesszük az életünket. Nem ismertük egymást nagyon régóta, de az azóta eltelt húsz év igazolta, hogy jól döntöttünk. A családalapítás miatt kértem az áthelyezésemet Magyarittabéról. 2005-ben helyettes lelkész lettem Magyarpéterlakán, nyolc hónapig szolgáltam a – Marosjárához hasonlóan szintén Gernyeszeghez tartozó – faluban, azután sokáig nem volt gyülekezetem. 2006-ban született meg a fiunk, és 2009-ben kerültem a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolára mint oktató és adminisztrátor. Most is tanítok a főiskolán, de már csak óraadó tanárként. 2018-tól Szászrégenben voltam öt évig beosztott lelkész. Marosjárába 2023. október 1-jén helyeztek ki önálló lelkészként. A leányegyházközség, Kisillye is hozzám tartozik, ott kéthetente tartok vasárnaponként istentiszteletet, Járában pedig minden vasárnap.

A gyülekezet ritmusában

– Hogyan fogadta a járai gyülekezet, és milyennek látja az itt töltött másfél év szolgálati időt?

– Megvoltak a kezdeti nehézségek. Úgy láttam, hogy lelkileg is, anyagilag is el van hanyagolva ez a kisszámú – Marosjárában 110, Kisillyében 21 lelket számláló – gyülekezet. Én egyébként sosem vágytam nagy lélekszámra, számomra a kisebb közösség az ideális. A járaiak közül sokan kétlaki életet élnek, a mindennapjaikat a városban töltik, és csak a nyári hónapokra költöznek ki a faluba. Mindenekelőtt meg kellett ismernem és össze kellett gyűjtenem a híveket. Új, meglátásom szerint elég fiatal presbitériumot alapítottunk, és közben megtapasztaltam, hogy van kivel dolgozni. A városi pörgős élet után persze lassítanom kellett, meg is jegyezték a presbiterek, hogy „tiszteletes asszony, egyszerre csak egyet”. Még mindig tanulom, hogy ne pörögjem túl magam, a gyülekezet ritmusát felvéve tegyem a dolgom. Úgy látom, hogy nem lehetetlen összekovácsolni a közösséget, holnapután például (sz. m. április 6-án) vallásórát tartok, és a részt vevő gyermekek száma most már meghaladja a tízet. Nemcsak református, hanem katolikus és unitárius gyerekek is jönnek ezekre az alkalmakra, és ez így van jól. A nagy ünnepeinket is így, közösen tartjuk meg.

– Kiváltott-e bármilyen reakciót a gyülekezetből az, hogy egy lelkésznőt kapott?

– Eleinte érződött, hogy szokatlan a hívek számára ez az új helyzet, de úgy látom, hogy talán éppen emiatt még inkább megadják a tiszteletet. Most már kezdenek meg is nyílni, a gondjaikat velem megosztani. Egy férfi lelkipásztorhoz persze másképpen viszonyulnak, de megvan a lelkésznőknek is az erősségük. Ezt tapasztalom a családlátogatásnál is, ami nem tíz percet, hanem sokszor egy órát is tart.

– Mennyire kiöregedő a járai gyülekezet?

– Ha a statisztikát, az anyakönyvezést nézzük, megállapíthatjuk, hogy igen, kiöregedő. De ugyanakkor vannak itt fiatalok is, még ha kevesebben is. Egyre inkább vásárolnak fel járai ingatlanokat az új családok, és az itt található csendért, nyugalomért az ingázást is vállalják. Ami a születések és elhalálozások arányát illeti, tavaly hét temetés volt – nem kizárólag a falu lakosait, hanem elszármazottakat is búcsúztattam, akiket a hozzátartozók hazahoztak, hogy a családi sírhelyben helyezzék nyugalomra –, továbbá Marosjárában egy esküvő és egy keresztelő, Kisillyében pedig egy hármas keresztelő volt.

Közös hang a fiatalokkal 

– Beszéljünk kicsit a gyülekezeti életről.

– Tavaly kezdtük meg a vallásórákat. Havonta két órát tartok a gyerekeknek, és az alkalmak egyre sűrűsödnek, vakációban sem maradnak el. A múlt évben három konfirmandusom volt, közülük az egyik fiatal Németországból jött haza vallást tenni a hitéről. Az itt élő másik két konfirmandussal különböző megyei rendezvényekre is eljutottunk, ugyanígy a vallásórásokkal is. A kreatív tevékenységek, például a közös festegetés és a számos beszélgetés alatt nagyon könnyen meg lehet találni a hangot a gyermekekkel és a fiatalokkal. A nőszövetség egyházmegyei tevékenységei sorában elindítottuk a négyrészes – márciusban, júniusban, szeptemberben és novemberben zajló – Fehér kavicsok nevű találkozókat a hűség tematikájával. A márciusi alkalom Magyarón volt, elvittem oda az asszonyaimat, több mint 120-an voltunk. A helyi asszonyokat rendszeresen bevonom a gyülekezeti életbe, a szeretetvendégségekre ők hozzák a süteményeket, és lelkesen vállalják a templom és az udvar körüli munkákat is. Ugyanígy a presbiterek is kiveszik a részüket ezekből a munkaakciókból, tehát van kire számítani. Tavaly rengeteg presbitergyűlést tartottam, ugyanis számos döntést kellett meghoznunk ahhoz, hogy működni tudjon ez a kicsi gyülekezet. Idén szeretném elindítani a felnőtt-bibliaórákat. Meglátjuk, hogy ezt körzetenként vagy igehirdetések után jobb-e tartani, esetleg a férfiaknak és a nőknek külön.

– Hogyan készül a marosjárai gyülekezet a feltámadás ünnepére?

– A vallásórásokkal lesz egy műsorunk, a napokban osztom ki a szerepeket. Abban az évben, amikor idekerültem, a katolikus lelkész tanította be a gyerekeknek a karácsonyi műsort, amit a református templomban is előadtak. Tavaly sok volt a beteg abban az időszakban, így nem lehetett előadással készülni, versmondás viszont volt. A gyermekek rendszerint anyák napi műsort is be szoktak mutatni, és a múlt évben a kátéórások kis kézimunkákat is készítettek az édesanyáknak. Tavaly Kisillyében március 8-át is megünnepelték, azon az eseményen is részt vettem. Kevés ilyen alkalom van, de azok nagyon áldásosak. 

Festmények, üvegek, csigaházak

– Amint azt olvasóink majd a fotókon láthatják, megannyi szépséges alkotás – egyebek mellett festett üvegek, gyimesi mintával díszített doboz, színes tobozok, kavicsok és érdekes csigaházak – népesíti be Berekméri Csilla és családja otthonát. Korábban említette, hogy a hivatásválasztásban is szerepe volt a képzőművészetnek. Mikor kezdődött ez a szerelem?

– Ötéves koromban. Van egy hat évvel idősebb bátyám, és amikor ő tanult, én is tanulni akartam. Édesanyám olyankor a kezembe adta a ceruzát. Már az óvodában észrevették, hogy van tehetségem a festészethez. Sok képzőművészkörbe jártam, főleg a középiskolás években. Az alföldön, a tótok között a naiv festészet az erősség, és én minden nyáron részt vettem egy ilyen alkotótáborban. Az egyetemi időszakban egy népfőiskolát is elvégeztem Kolozsváron, grafika szakon. Sajnos az az iskola azóta megszűnt. Szerettem volna a teológiával párhuzamosan egy képzőművészeti egyetemet is kijárni, de erre akkoriban nem volt lehetőség. Sokat jártam aztán a szászrégeni Alkotóházba, a nemezeléstől kezdve a kosárfonásig mindent megtanultam. 

– Hogy jött a csigaházas ötlet?

– A kertemben nagyon elszaporodtak a házi csigák, és mindent lelegelésztek, a virágaimban is kárt tettek. Megelégeltem a dolgot, és elhatároztam, hogy véget vetek a pusztításnak. Ezekhez a csigaházas kreációkhoz, miután kifőztem, kifertőtlenítettem a „betolakodókat”, kontúrozót és üvegfestéket, sőt körömlakkot is használtam. Nagyon szeretem kombinálni az eszközöket, technikákat, lehetőségeket, ez ebben is és a tanulmányaimban is meglátszik, a teológiát ugyanis a mesteri képzés alatt végzett pasztorálpszichológiával találkoztattam. A kézműveskedésre visszatérve, fülbevalókat is készítek, és festményeim is vannak, csak azokat a bátyám hazavitte a szülőfalunkba. A Vajdaságban festménykiállításaim is voltak. A legközelebb azonban a grafika áll hozzám, a fekete-fehér művészi világ. A mindennapokban is ez a hozzáállás jellemez: ha valamit elvállalok, azt el is végzem, ha pedig valamire azt mondom, hogy nem, akkor ahhoz tartom magam. 

 – Mennyire gyakran sikerül hazalátogatni a szülőfaluba?

– Ritkán van erre lehetőségem. A világjárvány alatt három évig nem voltam otthon, de a jövőben mindenképpen hazamennék, ha a sok program között jut erre időm. Beválasztottak az egyházkerületi nőszövetség elnökségi tagjai közé mint jegyzőt, ez újabb feladatkört, szervezési munkát jelent. A rajzolás, festés és kézműveskedés mellett a nőszövetség a másik szívügyem, a nők által végzett munka értékének tudatosítása a gyülekezetekben.