2024. july 5., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

– Részletek egy kéziratos beszélgetőkönyvből –

Van egy könyvem. Kéziratban maradt. Életinterjú. Bács Ferenccel készítettem öt évvel ezelőtt. Órákon át beszélgettünk több nap egymás után, az életéről, pályájáról, szerepeiről, élményeiről faggattam. A Prospero-sorozatba szántuk a csapongó, kötetlen dialógust. Szívesen emlékezett, bár időnként úgy tűnt, a memóriája már nem a régi. Az egészsége is hanyatlani látszott, de a felidézett évtizedek feledtetni tudták, milyen kimerítő egy ilyen hosszú eszmecsere. Kifogyhatatlanok voltak az élményei, bőven kínálta azokat a színház és a filmvilág. Meg minden egyéb, hiszen sokfelé vetette a sorsa, és az érdeklődése is nagyon sokirányú volt. Aztán elkészült a kötetbe szerkesztett szöveg, összeállt a szereplista, a képeket is kiválogattuk, a médiavisszhangban is igyekeztünk tallózni. Beneveztünk a könyvtámogató pályázatra. Nyilván Bács Ferencéknek is eljuttattam az összeállítást. Aztán egyszer csak érkezett az értesítés: a család úgy döntött, gondolkodik még a köteten, majd később, amikor jobban átgondolták az egészet, jelentkeznek. A jelentkezés elmaradt, a pályázatunkat visszavontuk. A beszélgetések hangfelvételét persze ma is őrzöm, az írott változat is megvan természetesen. Sok időt, munkát fektettem a „vállalkozásba”, sajnálom, hogy nem lett könyv belőle, feltételezhető, hogy sokan szívesen olvasták volna. De jár így az íróember. A kudarcérzést ellensúlyozza az akkori beszélgetőtárs rokonszenves személyiségének varázsa, a közösen felidézett emlékek, a Bács Ferenc mesélte történetek által nyújtott tartós élmény. Most pedig úgy búcsúzom a Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művésztől, a néhai Székely Színház egykori közkedvelt tagjától, hogy kiemelek néhány gondolatot, pár dialógusfoszlányt a nyomdafestéket sosem látott beszélgetőkönyvből.

Bács Ferenc Márai Sándorként Az emigráns – Minden másképp van című játékfilmben (2007)


– Vásárhelyen, a színiakadémián Delly Ferenc volt a professzorom, szenzációs ember volt. Kovács György is az intézet professzora volt, de számomra Delly volt a meghatározó. Ő igazi tanár volt. Régi vágású úriember. Az első órán azt vette számba, hogy milyenek a körmeink. Fiam, ez hosszú, ez fekete, ez elfogadhatatlan, gondoznod kell! Esetleg meg kell fognod a partnernőd fejét, hát hogy képzeled?! Tisztának kell lenni, gyerekeim! Azonnal mindenki értett a szóból. Így nevelt minket lépésről lépésre, három éven keresztül. Tanításaiból életreszólóan sok minden megmaradt bennem. Többek között az is, hogy soha ne legyen szerepálmom. Lehet, hogy épp a kedves kollégád kapja a Hamletet – figyelmeztetett. – És ha te netalán erről a szerepről álmodtál, az nem lesz jó. Tudod, hogyan kell ehhez hozzáállnod? Úgy, hogy amire kiírnak, azt neked írták! Ha koldus, akkor koldus, ha pincér, akkor pincér, ha király, akkor király, de neked írták. Így fogadd el mindig a kiírásokat a szerepekre.

– A színész ezt tényleg el is tudja fogadtatni magával, akármilyen kis szerepről legyen szó?

– Nem általánosítanék, hiszen mi, színészek is sokfélék vagyunk. De miért ne lehetne így állni a dologhoz? Elvégre különféle embertípusokat keltünk életre, nyilván ki-ki közülünk a maga módján, és egy utcaseprő megformálása éppen olyan fontos feladat, mint egy egyetemi professzoré. Az utcaseprő is ember, aki, ha jól végzi a dolgát, hivatást teljesít embertársai, a közösség számára, az utcák neki köszönhetően tiszták. Ugyanúgy a professzor, aki rengeteget tanult, sokat tud, és eredményesen gyógyítja, oktatja az embereket. Hiteles, egyénített megjelentetésük egyaránt komoly kihívást jelenthet a színész számára. Azért is, mert a mi esetünkben is az a lényeg, hogy mindent mindenkor jobban is lehet csinálni. Én például emiatt nem nézem meg soha a filmeket, miután befejeződött a forgatás, mert amíg megvágják, feldolgozzák, egyéb utómunkákat elvégeznek, a bemutatóig általában öt-hat hónap eltelik, és ez már elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember lássa, mit nem csinált jól, hol kellett volna másképp alakítani, hogy lehetett volna jobban teljesíteni. A kép nem hazudik, azonnal elárulja, ha valami hamis. Állandó formában kell tartanunk magunkat, a folyamatos szellemi felkészültség éppoly lényeges, mint a fizikai. Lépést kell tartanunk minden újdonsággal, hegyeznünk, táplálnunk kell a fantáziánkat, az erőnléttel sem maradhatunk le, vigyáznunk kell az egészségünkre, amennyire csak lehet. Az itallal is vigyáznunk kell, meg sok egyébbel, ami elviheti az embert rossz irányba. A mi szakmánkban pedig megannyi kísértés provokálhat.

– Másképp csinálnád például a legutóbbi nagy sikerű filmszerepedet, a Márai Sándor-alakításodat is?

– Biztos! Nincs olyan, amit ne lehetne jobban csinálni. Egy mozdulat, egy tekintet alakulhatott volna másképp, kifejezőbben is. Ezt ma már tudom, de az ember akkor azt tudta nyújtani. A rendező többnyire elfogadja a számára legtalálóbbnak tűnő akkori változatot. A forgatáson ő sem tudhatja, hogy a színész mit tehetett volna tökéletesebben. Szerettem nagyon azt a szerepet, az egész filmet is természetesen, de utóbb rájöttem, hogy bizonyos dolgokon lehetett volna itt-ott finomítani, ezt-azt jobban kidomborítani. Miért néztem én jobbra, amikor ott balra kellett volna néznem, hisz arra van az ablak, amelyen Márai ráláthatott a Budapestre induló repülőre, ahova annyira vágyott?! Ilyen apróságok jutnak utólag az ember eszébe, amin később változtatna. Szóval végérvényesen kész szerepről nem beszélhetünk. Ilyen nincs, én legalábbis ezt hiszem.

– Maga az élet is produkálhat utólag olyan újdonságokat, amelyeket jó lett volna a film készültekor ismerni. Azóta például kiderült, hogy az Egy polgár vallomásai című Márai-regényt mindeddig csonkított, cenzúrázott változatban ismertük. Lehet, hogy az alakításodhoz még hozzátett volna valamit, ha ismerheted a teljes könyvet, a nemrég megjelentetett hiányzó kilencven oldalt is. 

– Én is úgy képzelem. Különben 1990-ig nem lehetett hozzájutni a Márai-könyvekhez. És Wass Albert köteteihez sem. A Márai-filmmel egyébként szerencsém is volt, mert lehet, hogy a készítői korábban nem rám gondoltak volna. De három évig nem oldódott meg a produkció finanszírozása, és az, ami rájuk nyilván negatívan hatott, nekem, színésznek kedvezett, az előkészületek közben én is képbe kerültem. Így vagyunk mi ezzel, olykor Fortuna kegyeire is szükségünk van. És itt engedd meg, hogy felelevenítsem azt a mozzanatot, amikor először találkoztam Az emigráns – Minden másképp van alkotóival, a rendező, szövegkönyvíró Dárday Istvánnal és Szalai Györgyivel. Dárday telefonon jelentkezett, elmondta, hogy ő eddig többnyire dokumentumfilmeket készített, a legújabb terve azonban játékfilm, nagyon fontos számára, és főszereplőként rám gondolt. Nem ismertem személyesen, de néhány kitűnő alkotását én is láttam, persze, hogy érdekelt az ajánlat. Megbeszéltünk egy találkozót másnap 11-re egy presszóban, a Madách Színházzal szemben. Már háromnegyedkor ott voltam, mert életemben soha sehonnan nem késtem, csak születésemkor jöttem a vártnál két héttel később a világra, öt kiló húsz dekával. Ez is az egyik elvem: ne késsek, ne várassak másokat. És másokban is tisztelem a pontosságot. De ne csapongjak! A kávézóban csak én voltam. Magányosan kavargattam a kávémat, amikor megjelent egy fehér hajú, fehér szakállú úr az ajtóban, mellette egy hölgy és egy fiatalember. Néz, néz engem, majd valamivel közelebb jön, és int valamit a társainak, inkább lemondóan, mint biztatón. Sugdosódtak is egy keveset, majd odajöttek hozzám. Összeismerkedtünk, de a többiekhez fordulva hangosan is kijelentette: nem jó! Túl fiatal. Hetvenéves voltam akkor. Mégis ideadta a forgatókönyvet azzal, hogy másnap hívjam fel. Otthon derült ki, hogy Márai Sándorról van szó. Voltak ismereteim róla, de nem tudtam mindazt, amit tudni kell. Nagyon érdekesnek találtam a forgatókönyvet. Az író utolsó évei San Diegóban. Szomorú, de szép történet. Sor került a próbafelvételre, a filmgyárból jöttek sminkesek. Jól ismertem mindeniket. Próbáltak ide ragasztani valamit, a hajamat kifehérítették, lenyalták laposra. Akkor még volt bőven hajam. Mindenfélével igyekeztek öregíteni. A próbafelvételen kiderült, hogy nem jó. Hoztak más sminkeseket, azokkal sem ment a dolog. Akkor arra kértem őket, ne kínlódjanak tovább, mert úgy érzem, hogy ha a szövegemet megtanulom, megmondják, mi a dolgom, és helyzetbe kerülök, én belülről meg tudom oldani az öregséget, próbáljuk inkább azt meg. Ha úgy sem megy, keressenek másvalakit a szerepre. Milyen igazad van, mondták. Egy oldalt kellett megtanulnom a másnapi próbafelvételre. Egy erdei jelenet volt. Bottal a kezemben mendegéltem, meg-megálltam, bámészkodtam, madarakat figyeltem. Egyszer csak megszólalt a rendező: nyertél! Rendben van. Nem tudom, pontosan mit csináltam, csak megpróbáltam idősebb lenni, és sikerült. Megfiatalodni nagyon nehéz, de idősödni ebben a korban már nem probléma. Partnernő is kellett, az is főszerep. Több kiváló színésznőt kipróbáltak, valamiért egyik sem felelt meg. Biztattak, keressek én is a szerepre alkalmas kolléganőt, mert ők már elakadtak. Eszembe jutott, hogy amikor 1977-ben áttelepültünk Magyarországra, és a miskolci társulathoz kerültünk, az Ivanovot játszottam, és abban a sikeres előadásban a feleségemet Gyöngyössy Katalin alakította. Közben eltelt harminc év, azóta sem láttam. Ő is átment Győrbe, ott van most is, azt hiszem. Jó partner volt, őt ajánlottam. A próbafelvétel után örömmel újságolták, hogy megvan, ő az igazi. Indulhatunk. De egy év telt el aztán, míg nagy nehezen megkapták a pénzt a San Diegó-i filmezésre. Mondhatni fillérekért csináltuk a filmet, hat hétig éjjel-nappal dolgoztunk Amerikában.

– Ez az egy év előnyödre vált az íróval való belső azonosulásban, vagy egyéb feladataid mellett nem tudtál Máraival foglalkozni?

– Sokat olvastam, de rendszertelenül. Nem úgy, ahogy kéne. Most már tudom, hogyan kellene nekifogni a Márai-életműnek, hogy az ember beleszeressen. Nem mindegy, hogy mivel kezded. Olvassák el először a Füves könyvet, aztán az Egy polgár vallomásait, majd jöhet A gyertyák csonkig égnek, A kassai polgárok, s akkor már rá lehet szokni az ízére, bele lehet szeretni abba az írói világba, amely többé el nem ereszt. S így haladhatunk tovább a Naplóig. Csodálatos ez a sokkötetes Napló. Szinte minden könyve megvan nekem, rendre megvásároltam, amit elérhettem, ötvenszázalékos kedvezménnyel besegített a Helikon Kiadó. Ha megismered, szuperlatívuszokra kényszerít, ismét csak azt mondhatom, hogy csodálatos ember volt Márai! Pontosabban fogalmazva: európai magyar ember, aki tudott négy-öt nyelvet, de azt mondta, én magyarul gondolkodom, magyarul írok. És élete végéig ehhez tartotta magát.

– Abban, hogy jobban megértsd a Márai-jelenséget, hiánytalanul magadévá tedd a könyvei hordozta érzésvilágot, és alakításoddal minél hitelesebben tükrözd azt, segített, hogy magad is megélted az áttelepedés sokkját? Tudom, ti az anyaországba jöttetek, kisebbségi létből nemzettársak, magyarok közé, ez egészen más dolog, de mindenki számára megrendítő lehet egy ilyen sorsdöntő lépés. 

– Nem gondoltam erre, de most, hogy mondod, valószínűnek tartom, hogy tudat alatt ez a tapasztalat is dolgozhatott bennem. A sorsok néha hasonlítanak egymáshoz. Erdély az én szívemben soha nem múlik el. Erdély a szülőhelyem, ahol gyermek voltam, felcseperedtem, ahol a szüleim nagy szeretettel és gonddal, nehéz körülmények közt felneveltek. A negyvenes évek igencsak kínálták a megpróbáltatást, persze nem nekem, nekik volt nehéz az a korszak. Mit bántam én, ha egy hétig mindennap köménymaglevest ebédeltünk! Vagy ha éppen fokhagymás pirítós kenyér volt az asztalon, mert az egészséges! Ha az volt, azt ettünk. Nem volt olyan, hogy én valamit nem szeretek. Erre is szoktattak. De soha nem kényszerítettek rám semmit. Én tudtam, hogy amit kapok, azt kell enni, amit elvárnak tőlem, azt kell tenni. Ez valahogy természetes volt, magától adódott, a családban észrevétlenül belénk ivódott. Ha az ember látja, hogy gürcöl az édesapja, reggel hatkor felkel, hétkor bemegy a műhelybe, és este hétkor jön haza, hogyan próbál varrni, kötni, stoppolni az édesanyja, hogy a család némi kis pluszkeresethez jusson, ez rá is hatással van. Az ilyesmi nem múlik el nyom nélkül. Meg kellett élni, ahogy lehetett. Emlékszem, volt egy kis rádiónk, Budapestre beállítva. Hol hallatszott, hol nem, de nagy kincs volt ez akkor. Játékaink sem voltak az óvodában, az óvó néni velünk építette a várat a homokban, és közben mesét is mondott, énekeket is tanultunk. Otthon édesanyámnak mindig előadtam a verset és az éneket, amit aznap tanultunk. Talán már itt is felbukkanhatott későbbi színészi karrierem forrásvidéke. Az idő teltével nyilván minden dolog megszépül, de ha eszembe jut Ilonka tanító nénim, csak azt mondhatom, hogy úgy bánt velünk, mint a saját gyerekeivel. A tanáraimra is jó szívvel gondolok, érezni lehetett, hogy szeretnek minket, és azt is, amit csinálnak. Az első négy évet a kolozsvári főtéri plébánia iskolájában végeztem, majd a piarista gimnáziumba jártam két évet, és ’48-ban, az államosítás után az 1-es számú magyar fiúlíceumba kerültem. Mindenünnen szép élményeket őrzök, noha tényleg tele volt nehézségekkel, buktatókkal az a kor. De újabb meg újabb érdekességeket is tartogatott nekünk, gyermekeknek is. Felfedeztem például, milyen érdekes lehet a piacjárás. Édesanyám szinte naponta kiment a piacra, hátha olcsóbban hozzájut valamihez. Mentem én is. Nem erőltette, hogy elkísérjem, de engem valamiért vonzott az a forgatag. Később is rengeteget jártam a piacra, most is járok. Annyiféle emberrel lehet ott találkozni, sok-sok embertípus, magatartásforma van jelen egy ilyen helyen. Ma ezt már jól tudom, de akkor még semmi ilyesmi nem tudatosodott bennem. Az sem, hogy a szüleim és a tanáraim gyakorlatiasan életre, munkára nevelnek.

– Az nem merült fel a családban, hogy édesapád mesterségét kellene folytatnod? Műbútorasztalos volt, kiváló a szakmájában, az emberek megbecsülték…

– Gondolod, hogy nem nevelt engem inassá? A mai napig nem felejtettem el a kézi politúrozást. Én akartam megtanulni a mesterségét, mert édesapám csodákat csinált. Ha most elmegyek Kolozsvárra, és belépek abba a házba, ahova például egy kombinált szekrényt csinált, kiderül, hogy ugyanolyan könnyen nyílnak a szekrényajtók, mint új korában, nincs nyikorgás vagy más baj, legfennebb a bútor fénye lett kissé kopottabb. De nem csak ő volt jó iparos, akkoriban mindenki igyekezett a legjobbat kihozni magából, mindenki megbecsülte a szakmáját és a munkát. Ez is belénk ivódott. Vasárnaponként nálunk is szertartásszerűen mentek a dolgok. Édesanyám reggel megfőzte az ebédet, hogy tíz órára ünneplőben eljusson a templomba a misére, ahol sokszor szólót is énekelt, édesapám is szépen felöltözött, nyakkendőt vett, feltette a kalapját, az Ursus vendéglőben pedig nyolc-tíz iparostársával összeültek, megittak egy korsó sört, és megbeszélték a dolgaikat. Mire a mise véget ért, ő már ott várta édesanyámat, együtt indultak haza ebédelni. Az iparosok, a szakmabeliek támogatták egymást. Az asztalos jó kárpitost is ajánlott a kuncsaftnak, és fordítva is működött a dolog.

– Színészként mindebből mit hasznosítottál? 

– Pár tömör mondatban talán azt emelném ki, hogy mennyire fontos a lelkiismeretes munka. A színházban is dolgozni kell, pontosan, szépen. És szeretni kell, amit csinálsz. Anélkül nem megy, akármi legyen az. Őszintén, emberséggel, szeretettel tedd a dolgodat. Ezt így nemigen fogalmazza meg az ember magában, de mire érettségire került a sor, ez a szellem már bennem lehetett. 

Bács Ferenc Básti Julival A vörös grófnő című filmben (1984)

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató