Hétköznapi történet
Csengéhez jól illett a neve. Olyan volt mindig a lakótelepi vegyesbolt tinédzseresen karcsú elárusítója, mint egy finom kis csengettyű, ami a legfáradtabb vásárlókat is fel tudja rázni, a legszürkébb tekintetekbe is szór némi derűt. Fürge mozdulatokkal szolgálta ki a klienseket, és közben egyet csilingelt: az ismerős klienseket az otthoniakról kérdezte, az idegeneket arról, hogy szeretnének-e még valamit a háta mögött sorakozó kínálatból. Rendszerint volt egy-két ajánlata is, főleg ha valamelyik termékből épp akkor kapott friss árut, vagy ha a megszokottnál olcsóbban lehetett valamihez hozzájutni a pár lépésnyi, télen-nyáron gyümölcsillatú térben.
– Jaj, drágám, én csak teszem a dolgomat – hárította el a dicséretet, ha egy vevő megköszönte a kedvességét, aztán újra megszólalt belőle a vérbeli kereskedő: – Adhatok még valamit?
Pár nappal ezelőtt egy egészen másfajta Csengét találtam a boltban. Egy olyant, aki nem próbálja kicsilingelni az emberekből a napi stresszt, sőt, aki szokatlan, súlyos csendjével és gépies mozdulataival még érzékelhetőbbé teszi a – ki tudja, mióta cipelt – lélekcsomagokat. Nem tudtam mire vélni a változást, de elég volt egy bátortalan kérdés ahhoz, hogy a máskor annyira életteli elárusítónőből áradni kezdjenek a szavak.
– A férjem és a fiam ma hajnalban indult Németországba. Ugyanannál a cégnél kaptak raktárosi állást, a férjem egyik haverja intézte el, hogy mindkettőjüket felvegyék. A menyem már ősz óta kint van, igaz, nem abban a városban, ahova a fiamék mentek. Ő „Németben” is a vendéglátóiparban dolgozik, itthon is pincérkedett, és nem is keresett olyan rosszul, ha a borravalókat is figyelembe vesszük, mégsem volt elégedett a fizetésével, ahogy a fiam sem a magáéval. Ilyenek ezek a mostani fiatalok, semmi sem elég jó nekik. Mi a párommal annak idején albérletben kezdtük a házaséletet, aztán eltartási szerződéssel nyolc évig gondoztunk egy idős asszonyt, akinek nem volt családja, így a lakása végül a miénk maradt. Nem volt zökkenőmentes a saját fedélig vezető út, de megérte szép lassan végigjárni. A fiam és a menyem szerette volna lerövidíteni ezt a „táncot”, ripsz-ropsz házépítésbe kezdtek, de hamar kiderült, hogy az esküvőről maradt pénzük és a mi segítségünk szinte semmire sem elég. Próbáltak banki hitelt felvenni, de a menyem korábban már kezességet vállalt a nővére kölcsönénél, amit még évekig törleszteni kell. Így aztán maradt a külföldi munka. Igaz, háromszor annyit kapnak kint, mint itthon, és ha nem folyik ki a kezükből a pénz, olyan összeggel jöhetnek haza, amivel már lehet valamit kezdeni. Csak én addig belebetegszem a hiányukba, pláne most, hogy jön az ünnep.
– Nem lehetett volna megoldani, hogy csak karácsony után menjenek? – vetettem fel bátortalanul, a tőlem megszokott naivitással.
– A munkaszerződés ettől az időszaktól kezdődik, és június közepéig tart – kapott némi színt az elárusítónő hangja, miközben a konkrétumokról beszélt. – Jövő nyárig nem látom őket, csak a mobilom képernyőjén. Kapnak valamikor egy kevés szabadságot, de előre megmondták, hogy nem költenek hazautazásra, és én nem is várom ezt el egyiküktől sem.
Apró öregasszony húzta be a boltba bevásárlószekerét.
– Csókolom, mit adhatok? – fordult hozzá beszélgetőtársam.
– Elsősorban jó időt – vette viccesre a figurát a néni, aztán hosszasan válogatott az előtte sötétlő szőlőből. Miután elment, még hallgattunk egy rövid ideig. Csenge szólalt meg hamarabb.
– Tegnap megtartottuk a saját ünnepünket, éppen úgy, ahogy szentestén szoktuk. Feldíszítettem a kicsi műfenyőnket, ami minden évben az erkélyen várja a karácsonyt, megajándékoztuk egymást, és közösen elfogyasztottuk a töltött káposztás családi vacsorát. Rendszerint többen ülünk ilyenkor asztalhoz, mert anyatársamék is át szoktak jönni. Ezúttal csak hárman voltunk, és így talán meghittebb is volt az egész. Meghitt és fájdalmas. De már megvan a stratégiám, hogy hogyan gyorsítsam fel az elkövetkezőkben az időt – váltak hirtelen élénkebbé beszélgetőtársam mozdulatai. – Először is alkalmazom a jó öreg bakamódszert, húzogatom ki egymás után a napokat egy A4-es papírlapon, amit kiragasztottam otthon az ágyam mellé a falra, hogy lefekvéskor és ébredéskor is lássam. Aztán mindennap munka után meglepem magam valami aprósággal, mindig valami mással. Egy kád illatos fürdővízzel, egy jó filmmel, egy új rejtvényújsággal… Főzőcskézni nagyon nem fogok, mert az a családom hiányára emlékeztetne, inkább járok egyet, és elmajszolok közben egy melegszendvicset. Karácsony szombatján pedig hosszú idő után újra elmegyek az éjféli misére. A családi programok miatt az elmúlt években erre nem volt lehetőségem, de ezúttal nem hagyom ki. Biztos, hogy ott sikerül valamennyire megnyugodnom, és talán a hazafele vezető úton sem érzem majd magam annyira egyedül.
