Az élet vörös fonala és más, egymásba fonódó történetek

– Beszélgetés a Kossuth-díjas Tolnai Ottóval –

A 24. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik legrangosabb külföldi meghívottja Tolnai Ottó, a Palicson élő Kossuth-díjas író, költő, drámaíró, a vajdasági magyar irodalmi élet kiemelkedő alakja volt. Felolvasó- és beszélgetőműsorokban, könyvbemutatón is közönség elé állt. Sokoldalú alkotó, közel félszáz kötet szerzője. Első könyve 55 éve jelent meg, a legutóbbi a záruló esztendő egyik magyar irodalmi szenzációja. Mint a legtöbb eddigi kötetének, ennek is szokatlan a címe: Szeméremékszerek. Egy lehetséges prózafolyam első könyve A két steril pohár. A vásárhelyi olvasók is beszerezhették, dedikáltathatták a vásáron. Pár nappal idejövetele előtt vehette át Tolnai Ottó a nagy jelentőségű Hazám díjat, amelyet értékőrző és értékteremtő életművek elismeréseként évente hét személynek ítélnek oda Magyarországon. Ezzel az író fontos elismeréseinek száma 22-re emelkedett. Érthető, hogy sokan kértek interjút tőle. Elzárkózott a beszélgetésektől. A Múzsával kivételt tett. Gesztusának azonban előzménye van, érdemes részletezni. Legutóbb tizenhárom éve, a 11. könyvünnepen volt Marosvásárhely vendége. Hosszú interjúban idéztük fel addigi pályáját, mutattuk be akkori könyvújdonságát, a Költő disznózsírból című rádióinterjú-regényét, vásárhelyi kapcsolódásait, élményeit. A beszélgetés írott változata bekerült az alábbi interjú készítőjének 2006-ban megjelent Míg a magnó összekapcsolt című kötetébe. A Pallas-Akadémia kiadványát most sikerült átadni az önvallomásra kért szerbiai szerzőnek, aki, miután elolvasta a 2005-ös hangfelvétel szerkesztett, könyves változatát, beleegyezett a folytatásba. Akárcsak akkor, most is inkább monológ lett az eszmecseréből, mint dialógus. Vagy inkább történetmesélés. Kezdjünk bele. 

 – Két rendkívüli elismerés, közel húsz újabb kötet kevesebb mint másfél évtized alatt. Az ember úgy képzeli, ennél jobb nem is lehet. Mégis megkérdezem, ezt tükrözte a közérzeted is? Hogy értékeled az ittjártad óta eltelt időszakodat?

 – A délszláv háború utáni korszak elég neuralgikus volt. Az ember nem tudott annyit gondolni magára, mint az egészre, ami körülveszi. Még mindig mozog ez a térség, már-már meghatározhatatlan, neuralgikus valami. De tényleg kaptam díjakat is, amik fontosak olyan szempontból is, hogy bizonyos függetlenséget jelentenek. Abban, hogy a képzeletbeli várában egy határon kívüli ponton az ember olyan életformát tudjon felépíteni, ami egyfajta függetlenséget biztosít számára. Én egy furcsa villában élek, amely salakbetonból készült, és elég rossz az állaga. Mintha az idő teltével homokvárrá változna. El is neveztem Homokvárnak. És úgy viselkedem, mintha teljesen független lehetnék mindentől, és úgy élnék, mintha egy külön várnak lennék az ura, aki, mint az Ottlik-hősök, erre is harcol, meg arra is. Ezt az életformámat próbáltam az eltelt években kialakítani. És próbáltam azt megírni, ahogy ez a világ alakul. Érdekes, hogy most átolvasva azt a 2005-ös interjút, sok tekintetben meglepődtem. A terjedelme miatt is, és azért is, mert sok érdekes motívum fölbukkan a beszélgetésben. Valamikor nagyon sok interjút adtam, szinte folyamatosan nyilatkoztam, úgy nézett ki, hogy ez a folyamat egy végtelen fonál. Volt is egyszer egy ide illő érdekes esetem. Vajdasági, zentai születésű fiatal színészek, vagy talán csak színinövendékek közölték velem, hogy csináltak egy versösszeállítást a könyveimből, a címe: Vörösfonálféreg. Közölték, hogy Pesten megszervezték a bemutatást, és szeretnék, ha elmennék a rendezvényre. Kiválasztották az egyik szegedi újságíró barátomat, ő fogja vezetni a műsort. Az utolsó előtti napon azonban jelentkeztek, hogy valami főiskolás dolguk miatt nem tudnak eljönni. Úgyhogy nekem meg a konferanszié szerepet betöltő barátomnak kell elmennünk. Felutaztam Budapestre, a lányom ott él. Pontosan nem is tudtam, miket válogattak ki a fiatalok, de gondoltam, majd kiülök és olvasok ezt-azt. És azt a könyvet viszem, amelyikben a műsor címadó verse jelent meg, a Gyökérrágót. Szerettem ezt a könyvem. Azt terveztem, hogy olvasok belőle, és közben mesélek. A Millenáris volt a színhely, egy hatalmas gyárcsarnokból kialakított rendezvénycsarnok. Nagyon rossz idő volt, esett az eső, eláztam, rossz volt a közérzetem. A lányom a Boráros térhez közel lakott, a Lónyai utcában. Ideges voltam az idő és az irodalmi est miatt is, de rákérdeztem a lányomra, tud-e egy olyan boltot a közelben, ahol kötelet lehet venni. Mondta, hogy itt van a Vásárcsarnok mellett a Mátyás utca, ott egy szuterénszerű üzletben köteleket árulnak. Tulajdonképp hajókötelet. Magamra vettem az elázott kabátom, majdhogynem csavargónak néztem ki, s az alagsori üzletbe lépve szinte megvakultam, olyan fényárban úszott az egész. Terjedelmes helyiség volt, ragyogó megvilágításban gyönyörű selyemkötelek félelmetes göngyölegei sorjáztak mindenfelé. Luxushajók selyemköteleinek a lerakatába léptem be. Elit közönsége volt, profin nézték, válogatták a kötelet, szakkifejezések röpködtek, sajátos világba csöppentem. Egy szimpatikus, szép, idős hölgy volt az üzletvezető. Néha rám pillantott, nem értette, hogy mit akarhatok ott. Nem volt ideje rám, én meg ott tébláboltam. A végén, amikor kiürült az üzlet, a hölgy hozzám fordult, és megkérdezte, mit parancsolok. Egy vörös kötelet, mondtam, és mutattam is, mire gondolok. Hány métert? Tízet, válaszoltam. Odahozta a köteget a pulthoz, szép mozdulatokkal mérte le a tíz méter vörös selyemkötelet, majd egyszer csak fölnézett rám, és gyanakvással a hangjában megkérdezte: uram, ez minek kell magának? Azt mondtam: ez az életem vörös fonala. Elvesztettem, most próbálom bepótolni. Nagyot nézett, és halkan megjegyezte, ilyen céllal kötelet még sosem adott el. Összehajtogattam a kötelet, betettem egy szatyorba, és elindultam az est színhe-lyére. Már várt a barátom, megbeszéltük, hogy a vörös kötelet a derekunkra kötjük, ő kinn ül majd az asztalnál, én meg elhúzódom a terem túlsó végébe. Amikor elkezd beszélni, lassan odahúz magához. Én a széksorok közt vezető középső átjárható részen közeledem hozzá. A közönség pedig látni fogja a vörös fonálférget, illetve az életem vörös fonalát. Az egész nagyon jól sikerült, érdekes volt, egy igazi performance. Utána a kötelet hazavittem Szerbiába. Otthon van egy nagy, magas, fekete könyvespolcom, én fekete ikonosztázionnak nevezem, arra felakasztottam, szépen összekötve, ahogy a hajósok, a matrózok szokták. Egyik központi dísze lett a könyvtárszobának. Aztán egy idő teltével egy nagyon érdekes emberrel ismerkedtem meg, egy copfba kötött hajú, öreg hippi volt, Glassnak hívják, mint Salinger egy hősét. Glass Lacinak szólítom. Hallottam, hogy ért a fanyeséshez. Volt nekünk egy hatalmas diófánk, felkértem, hogy nyesse meg a lombját. Hozott létrát meg minden egyéb hozzávalót, de valami kötélfélére is szüksége volt, hogy biztosítsa be magát. Kihoztam a vörös kötelet, nézte, értett a vitorlázáshoz is, mert a Palicsi-tó körül sokan jártasak ebben. Odakötötte magát a fához, én meg örültem, hogy újra aktív az életem vörös fonala. Aztán miután elment, meg is feledkeztem a kötélről. De egy idő után észrevettem, hogy nincs sehol. Kezdtem gyanakodni Lacira, elvitte az értékes, szép kötelet. Először beletörődtem, de aztán mind jobban idegesített, és különböző társaságokkal ülve a diófa alatt többször elmeséltem a történetet. A feleségem mindig hallgatta, s egyszer végül megjegyezte: nem vitte el a Salinger-hős, Glass Laci, én dobtam ki a szemeteseknek. Rákérdeztek, hogy miért dobtam ki. Azért, feleltem, mert féltem, hogy Ottó felakasztja vele magát... 

Azért meséltem el ezt a hosszú történetet, mert érzékeltetni szerettem volna vele, hogy évtizedeken át állandóan interjúkat adtam, és fölléptem irodalmi esteken, ahol megállás nélkül meséltem. Kialakítottam egy ilyen beszélő, mesélő műfajt. Pár éve viszont egyszer csak az lett a benyomásom, hogy változnak a dolgok, olyan érzésem lett, mintha kezdene kifogyni, kiszaladni az életemnek ez a vörös fonala. Az egyik barátom, egy könyvbeli szereplőm, aki sajnos már meghalt, mesélte, hogy Németországban dolgozott a legjobb barátja, és amikor hazajött, mindig hozott egy méterest, tudod, azt a közismert varrócentit, azt kihúzta az asztalon, és mutatta, hogy az egészből ennyi az életünk, úgy nyolcvan, legfönnebb kilencven év, utána pedig már csak ennyi van hátra. Pár centi csupán, még ha a legtöbbet is számítjuk. Ez a két ember szintén 1940-ben született, mint én. Ebből a kötélből én is ilyen következtetést vontam le. Egyébként egyszer Splitben egy ugyanilyen gyönyörű kötélüzlet előtt mentem el, ahol drága jachtoknak árulták a luxushozzávalót, bementem és vettem magamnak tíz méter fekete selyemfonalat. Az volt a legszebb. Most is fönn van a polcomon. Szóval érezni kezdtem, hogy vége van a mesémnek, miközben mind többet használom a végtelen kategóriát. Akármiről beszélek, valahogy behozom. Példát is mondok. Volt egy törött pad a régi villa kertjében, úgy hagyta az előző tulajdonos. A ház 1910-11 körül épült, amikor Csáth Géza is ott volt fürdőorvos Palicson, akkor kerülhetett oda ez a pad. Megörököltük, én átfestettem. Keskeny támlájú, nagyon hosszú tákolmány, nem is láttam még ilyet sehol, elneveztem végtelen padnak. És ilyenszerűen próbáltam valahogy kinyújtani ezt a lassan elfogyó vörös fonalat. Próbáltam helyettesíteni a feketével, noha ez már nem biztató szín. És más, végtelennek nevezett dolgokkal is próbálom helyettesíteni, de mind nehezebb nyilatkoznom, interjút adnom. Amikor ide, Vásárhelyre megérkeztünk, felhívtak a tévétől interjúért, de mondtam, hogy én már nem tudok ilyet vállalni. Lassan abba szeretném hagyni, el kell utasítanom a felkérést. Rosszulesett, hogy ki kellett kosaraznom a szerkesztőnőt, de nem tehettem másként. A budapesti Literában nagyon jó barátaim a szerkesztők, és régóta akartak velem egy hosszú interjút, ahogy ők mondják, életútinterjút. Nekik is azt mondtam, nincs már bennem annyi energia, hogy egy ilyen hosszú, átfogó beszélgetésre vállalkozzam. Minden módon menekültem előle, ezzel-azzal halogattam, de nem hagytak békén. A feleségemmel is állandó tárgyalásban voltak, és egyszer csak sarokba szorítottak azzal, hogy rögzítették a dátumot. Egész csapattal érkeznek, fényképészekkel, kameramanokkal, kísérettel stb. Az Adrián voltunk azon a nyáron, és eszembe jutott, hogy amikor hazamegyek, vár ez az életműinterjú, szinte rosszul lettem. Már-már halálfélelem fogott el. Mondtam nekik, hogy én nem tudok interjút adni, félek, hogy belehalok. Azt hitték, hogy ez valamiféle irodalmi fordulat, szellemeskedés, és a kijelölt napon megérkeztek. Az interjúba az is bekerült, hogy mondtam nekik, meghalok, de túléltem, megcsinálták, leközölték satöbbi. Most viszont azért fogadtam el, hogy beszélek neked, mert nagyon érdekesnek tűnt ez a mi akkori interjúnk.

 – Akkor is volt egy ilyen szerteágazó, érdekes történeted, de akkor a flamingókról meséltél. 

 – A flamingókról meg Lorand Gasparról, Gáspár Lorándról. Azt kerestem, hogy hol lakott itt Vásárhelyen. A flamingókkal pedig nagy régóta foglalkoztam. A te egyik kérdésedre a Tükörteremmel kapcsolatban eszembe jutott, hogy az én flamingós ügyeim egyik legkomolyabbika, legszebbike Veszprémhez kötődik. Télen vezetett ki az egyik barátom az ottani állatkertbe megmutatni a flamingókat. Volt ott egy szögesdróttal körbekerített nagy terület, annak a közepén egy szép faház, abban laktak a flamingók. Egy zseniális nő, aki velük foglalkozott, bevezetett oda. Az egész helyzet egy kicsit a koncentrációs táborokra is emlékeztetett. Kihajtotta a hóra a bent vacogó flamingókat. Ezek különben is dideregni látszanak, olyan volt a látvány, mintha a nagy télben kombinéban lennének, rózsaszín selyem alsóneműben. Én épp akkor, előtte egy félórával hallottam egy történetet egy női biológiai kutatóintézetben, amiből kiderült, hogy annak idején a háború utolsó szakaszában a Berlinbe tartó egész orosz vezérkar ott, abban az épületben szállt meg. Ezt a vezérkart kísérte egy mozgó kupleráj, nehogy a tábornokoknak az utcán kelljen elkapniuk az örömlányokat. Ez számomra újdonság volt, azóta sem hallottam ilyesmiről. Nagy hatással volt rám ez a mozgó hadikuplerájról szóló történet, aminek a vége arról szólt, hogy egy nap észrevették, szifiliszesek lettek a nők, jelentették a marsallnak, az meg azt mondta, végezzék ki őket, az a legegyszerűbb megoldás, és hozzanak helyettük újakat. Az is lett belőle, egy éjszaka kihajtották a nőket alsóneműben, ahogy voltak, és legéppuskázták az összest. Ez a két kép, a háborús történet és a flamingók látványa bennem az állatkertben egymásra tevődött, mély benyomást tett rám. A flamingóházban tükrök voltak a falon. Csodálkoztam, hogy minek a tükrök ezeknek a kecses lényeknek. A nagy tudású hölgy felvilágosított, hogy a flamingók csak akkor tudnak szaporodni, ha biztonságban érzik magukat, ha azt látják, hogy sokan vannak. A tükrök azt sugallják, hogy nagy tömegben élnek és erősek. Ez a metafora engem annyira megfogott, hogy írtam aztán egy monodrámát, A kisinyovi rózsát, amiben nagyon szépen megcsinálták ezt az én flamingós látomásomat. Urbán András tükörfalat tervezett a színpadra, flamingóbábukat csinált, és ezeket a tükrök megsokszorozták. A darab lényegében azt is sugallja, hogy a rohamosan fogyó kisebbségeknek hatalmas „tükörtermeket” kellene építeni, hogy érezzék erejüket és szaporodjanak. Lehet, hogy éppen ez a mi akkori vásárhelyi beszélgetésünk, amelyben ez a téma felmerült, impulzusként szolgált a flamingós és a vele kapcsolatba hozható tükrös kisebbségi probléma továbbgondolására. 

 – A 2005-ös beszélgetésben azokról a vásárhelyi helyszínekről is szó volt, amelyekhez a nagy tekintélyű francia költő, Lorand Gaspar ifjúkori emlékei is kötődnek. Most folytattad a felfedezőutadat?

 – Most keveset mozogtam itt, Vásárhelyen. Ilyesmire nem volt időm. De nagyon jó volt az íróbarátaimmal, Oravecz Imrével, Kemény Istvánékkal és az erdélyi írókkal találkozni. A városban nem nagyon járkáltam, elmentem egy jó helyre, a G. Caféba. És közben a Kultúrpalota mellett elhaladva láttam, hogy van egy jó kiállítás, a Hajónapló. Holnap felkeresem. Szenvedélyesen szeretem a tengert. És a képzőművészetet is. A másik dolog pedig, amit még el kell mondanom, az, hogy amikor bementünk a G. kávézóba, üres volt. Sötét padlója van, hangulatos az egész. Csak egy asztalnál ült egy fiatalember, laptop volt előtte. Azt a benyomást keltette, mintha uralta volna a helyet. Egyszer csak megjelent egy pizzahuszár, ezáltal még szimpatikusabbnak tűnt a szituáció. És hirtelen kialakult bennem egy kép, megindult egy késztetés, hogy elébe kell járulnom, ő majd fölteszi nekem az alapkérdéseket, és elkezdtem kigondolni, miket válaszolnék neki. Elkezdődött bennem egy drámai mese, pontosabban folytatódott, ugyanis Pestről repültem ide, odáig egy belgrádi kocsi vitt Palicsról. Sokat vártam a reptéren, és ott láttam, hogy van egy új technika: fóliával betekerik a csomagokat. Ültem, és órák hosszat néztem ezt a műveletet, lassan úgy éreztem, meg kell kérnem őket, hogy a bokáimat is tekerjék be, később pedig az egész testemet. A számnál majd kiszúrják a fóliát, hogy kapjak levegőt. Én meg elkezdek a fóliázásról történeteket mesélni. Mint egy kafkai bíró előtt. A bíró ez a fiatalember lenne a kávézóból. Hát valahogy így alakulnak a meséim otthon, itt, Vásárhelyen és mindenütt, ahol megfordulok a nagyvilágban.