Amikor Marosvásárhelyen még kedvtelésből futballoztak

A 75 éves vásárhelyi Milotay Gyula – a hajdani Mureşul, Ciocanul (az Elektromaros elődje) és a Viitorul Prodcomplex egykori labdarúgója – a hatvanas és hetvenes évek futballéletéről, a sportággal kapcsolatos szórakozási lehetőségről, az akkori futballisták megélhetési lehetőségeiről mesélt a minap a Népújságnak. A ma is keménykötésű egykori sportoló a lakásán fogadott, ahol fényképekkel illusztrálta sportolói múltját.

– Kezdjem, azzal, hogy a nagyszüleim a városháza építésénél dolgoztak még Bernády György polgármestersége idejében. Ipari líceumot végeztem, utána különbözeti vizsgát tettem, és főtechnikus lettem a minőségellenőr-osztályon, majd az esztergályos- és lakatosszakmában dolgoztam. 

– Hogy ismerkedett meg a labdarúgással?

– Családunk a Jókai Mór (jelenleg Eminescu) utcában lakott. Számunkra az utca maga volt a grund, a kapukat kővel, fél téglával vagy sapkákkal jelöltük ki. Ott kezdtünk először futballozni kicsi labdával, ezért volt jó a labdakezelésünk, hiszen aki a kis gumilabdát le tudta venni és maga elé tenni, annak sikerült a kapura rúgás is, így később nem okozott gondot a focilabda kezelése. 

– Mikor és hol igazolták le először?

– Az ötvenes évek derekán a régi szerpentin alatti egykori Obor pálya szomszédságában volt egy lovaglóegyesület, oda jártunk lovagolni. Ott egy Togănel nevezetű edző toborozott gyerekeket futballozni, akiket később az akkor élvonalbeli Energiához igazoltak le. Így én is jelentkeztem. 1957. augusztus 8-án az Energia nagycsapata ellen a Buzánszky Jenő nevével fémjelzett Dorogi Bányász lépett pályára egy barátságos mérkőzésen az Obor pályán, ez a felújított (feltribünözött) létesítmény avatója is volt. Előtte a törpecsapat és az ifjúsági csapat játszott egymás ellen, így én is pályára léptem. Rónay Ferenc és Barátky Gyula válogatott játékosok, edzők felfigyeltek rám, és beajánlottak Csiki Ferenc edzőnek. Akkor csapattársam volt Stroe, Szász B., Mészáros I. Sándor, Bocsárdi, Gierling, Józsi Dezső, Vakarcs II., Lukács E., Iliescu, Muszka Á. is. 

– Hogyan került a Ciocanulhoz?

– A helyi ipari líceumban (egykori MIU szaklíceum, jelenleg Avram Iancu szakközépiskola) tanultam, amelyet akkor a Ciocanul támogatott. Akkoriban már tartományi válogatott voltam Mikó Lászlóval, Csenteri Sándorral és Nicolae Dondoşsal, a gyár vezetősége is felfigyelt rám, majd 1962-ben leigazoltak. A Ciocanulnál játszottam a katonaságig. Katonának Bukarestbe, Pantelimonba rukkoltam be, onnan kerültem a Steaua egyik fiókcsapatához, a ploieşti-i ASA-hoz, majd Gyurgyevó mellé, Mihai Bravura, egy évet ott szerepeltem az akkori C osztályos CFR együttesénél. 

– Hol folytatta?

– Miután leszereltem, visszakerültem a Ciocanulhoz. Mivel a Voinţa, vagyis a Textila Mureş gyár csapata megszűnt, átjuttattak vagy tíz játékost a Ciocanulhoz. Akkoriban lett a Viitorul Prodcomplex edzője Kajlik József, ő játéklehetőséget ajánlott, hogy segítsek feljuttatni a csapatot a tartományi bajnokságba. Az erdőszentgyörgyi osztályozó mérkőzésen egy Balázs Ferenc nevű játékos könyvével játszottam, és sikerült egy osztállyal fennebb juttatnom az alakulatot. A mérkőzés után nyomban leigazolt a Viitorul, így 1966-tól 1972-ig a Prodcomplex színeiben játszottam a tartományiban, majd a Vágóhíd csapatához szerződtem levezetésként. Idővel még évekig minifociztam a Szabadság utcai minifoci-bajnokságban és a Víkendtelepen is, a Viitorul Prodcomplex csapatában. 

– Hogy kerestek a helyi labdarúgók a hatvanas-hetvenes években?

– A hetvenes években például, a Vágóhídnál eltöltött időben minden edzés után bevittek a szalámigyárba, ahol jól megetettek: annyi debrecenit, virslit, parizert ehettünk, amennyi belénk fért, haza is vittünk. A 32 lejes és a 35 lejes, félkilós szalámi nagyon finom volt, most nem lehet hasonlót kapni. A Viitorulnál töltött időszakban Bodó László volt az igazgató. Ahogy vége volt a bajnokságnak, adtak 500 lejt, egy blúznak és egy nadrágnak való anyagot, amit mi a főtéren, a Voinţa parknál Kiss Lajos futballbíróból lett szabómesternél megvarrattunk. Emellett egy 12 napra szóló üdülőjegyet is kaptunk, amit a gyár fizetett, minden meccs után vendéglői étkezés volt, ahová családostól, gyermekestől mehettünk. A hatvanas évek végén 1200 lej volt a fizetésem, jól megéltünk a fizetésekből, juttatásokból. A Sörkertben vagy a Mureşul vendéglőben, hogy asztalt kapj, legalább futballista kellett legyél...

– Oda jártak szórakozni a vásárhelyi labdarúgók is?

– Igen. A Mureşul vendéglő bejáratánál állt Szikszai kancellár, és megkérdezte, melyik a foglalt asztalod. Benn kellemes zene, finom ételek, jó hangulat volt, ahol kellemes volt eltölteni a szombat vagy vasárnap estét. A Mureşullal szemben volt a Muskátli vendéglő, a teremben egy zongora, amelyen Valton Jenő játszott. Minden este, miután felkapcsolta az éjjelilámpát, azzal a számmal kezdte a műsort, hogy Budapesti kávéházban szól a zongora. Csodálatos hangulatot varázsolt! Arra is emlékszem, hogy amikor 1967-ben a Mureşul feljutott az A osztályba, a nagy tömeg végigkísérte a csapat buszát a nagyállomástól a Mureşul vendéglőig, ahol komoly fogadtatásban volt részük: szólt a cigányzene a vendéglőben, Kiss Éva is énekelt, tele volt a főtér emberekkel, mindenki énekelt és dugta a pénzt a játékosok zsebébe, reggelig folyt a buli. De megjegyzem, hogy mi abban az időben főleg kedvtelésből futballoztunk.

– Kik támogatták akkoriban a futballcsapatokat?

– A gyárak, üzemek. Például a Mureşulnak a könyvelője Deutsch Simi volt, aki egy nagy aktatáskával ment a gyárakhoz és üzemekhez, és felvette a sportpénzt, ami 2 lejt jelentett fejenként, ő pedig nyugtát adott érte. Minden fizetésnél fel volt tüntetve a 2 lej, amely tulajdonképpen a klubhoz került, ebből megélt a Mureşul, hiszen a pénzből fizették a meccsek utáni prémiumokat. Emellett fizetésük is volt a sportolóknak, de még az állam is adott egy pluszpótlékot, azaz kalóriapénzt, amire élelmet lehetett vásárolni a Kárpátok sétányi élelmiszerboltban. Havonta kétszer az öltözőbe is behoztak kb. két láda vajat, amit elosztottunk. 

– A hatvanas és hetvenes években hol voltak futballpályák városunkban?

– Sok jó pálya volt Vásárhelyen: a gazdasági líceum mellett a Kárpátok sétány felé a Ciocanul pálya; a régi szerpentin alatt az Obor pálya, ahol élvonalbeli és nemzetközi mérkőzéseket játszottak, emellett jó minőségű volt a cukorgyári, a Ligetben lévő pálya is; a nagy klinika mögött négy futballpálya volt a temető helyén; az orvosi egyetem területén is létezett még a Medicina pályája; a Viitorul a mai sportcsarnok helyén, a Gödörben játszotta a mérkőzéseit. Ezek mellett jó pálya volt Marosszentannán és Remeteszegen is. 

A jó minőségű pályákon sok helyi csapat játszott, hiszen létezett a falusi bajnokság (minden falunak, községnek volt csapata), a városi bajnokság (amelyben szinte minden vállalatnak, gyárnak volt együttese), emellett a tartományi bajnokság is, amelyet a B divízió követett, de mindegyik bajnokságnak több csoportja volt. Érdekességként említem meg, hogy a városi bajnokságban még a helyi siketek és nagyothallók megyei szervezetének is volt csapata. 

– Abban az időben adtak el mérkőzéseket?

– Igen, adták-vették akkor is a meccseket, nem csak A osztályos szinten. Nemegyszer előfordult, hogy a centerhalf érthetetlen módon gáncsolt a büntetőterületen, vagy rosszul adta a labdát a csapattársának, esetleg öngólt fejelt, aztán a mérkőzés után a tribünben átvette a pénzt. De nem akarok neveket említeni...

– Ön Gierling Györggyel a város egyik rangidős labdarúgója. Az önök generációjából egyre kevesebben vannak közöttünk.

– Kormos Gusztival a Ciocanulnál játszottam, Gierling Gyuri és Kanyaró György is csapattársam volt, emellett néhányan a Nyárád mentén élnek, Bartha Gábor és Moldován Endre Csibán lakik, Bocsárdi Márton Sepsiszentgyörgyön él. Kevesen maradtunk, sajnos...