Hétköznapi történet
A lélekkamra leghátsó polcán elraktározott gyermekkori megélések – amelyeket rég elveszetteknek hittünk – akár egy negyedszázad múltán is képesek jelt adni magukról. Néha elég ehhez egy illat vagy egy dallam, máskor egy déjà vu érzéssel járó léthelyzet kell a valamiért jól elrejtett emlék felébresztéséhez. Zsófi esetében legalábbis így történt.
– Három-négy éves voltam, amikor anyuékkal először mentünk nyaralni a román tengerpartra – kezdett bele történetébe az ötvenes évei elején járó, rövid haját hirtelenszőkére festve viselő nő. – Őszintén szólva, bennem nem maradt meg az az emlékezetes délután, édesanyám mesélte el nekem sokkal később, a tinédzserkorom vége fele. A konstancai delfináriumot látogattuk meg aznap, a szüleim egyhetes üdülésre szóló szakszervezeti jegyéhez ugyanis ez a látványosság is hozzátartozott. Az egyedi élmény után betértünk egy cukrászdába melbázni. Egyszer csak odalépett az asztalunkhoz egy sovány asszony, és zavartan kérte aput, hogy üljön át egy kicsit hozzájuk. Édesapám nem tudta mire vélni a dolgot, de engedelmeskedett. Néhány perc múlva aztán feldúltan telepedett vissza közénk, és szótlanul kanalazta tovább az epres, csokis finomságot. Érdekes, hogy mindebből semmire sem emlékszem, pedig életem első éveiből megőriztem néhány különlegesebb hangulatot megidéző képet. Azt hiszem, ebben a történésben, apám hallgatásában és édesanyám kétségbeesett kedvcsináló próbálkozásaiban akkora feszültség halmozódott fel, hogy a tudatom köszönte szépen, de nem kért belőle.
– Azt mondtad, később elárulta édesanyád, hogy mit akartak tőletek azok az emberek – sürgettem meg az időfonal felgöngyölítését.
– Bármennyire is hihetetlenül hangzik, azt tudakolták a szüleimtől, hogy megválnának-e tőlem egy hatalmas összegért. A furcsa párosból a férfi vállalta magára a szószóló szerepét, a nő csak ült mellette szürkén, csendesen. A férj pillanatok alatt vázolta fel több mint tíz éve tartó harcukat a gyermekáldásért, ami sehogy sem akart megérkezni. Kihangsúlyozta, hogy mindketten éppen egy olyan kislányról álmodoztak, mint amilyen én vagyok, így biztosan nem véletlen a találkozásunk. Amikor édesapám felháborodottságában szóhoz sem jutva felállt az asztaluktól, a férfi egy cetlit csúsztatott a kezébe a telefonszámukkal. Még mielőtt elhagytuk volna a helyiséget, apu a kiürült melbáspoharak mellé dobta a papírdarabot, a nyaralás hátralevő napjaiban pedig árnyékként kísért mindenhova a tengerparton. Akkor építettünk először kettesben homokvárat, azelőtt ugyanis csak kifeküdt a napra, és átadta magát a gyárban lehúzott hónapok után annyira vágyott semmittevésnek.
– Mit éreztél, amikor édesanyád elmesélte mindezt neked? – kérdeztem.
– Akkor nem fogtam fel a történet súlyát, olyan szürreálisnak tűnt, hogy inkább elkacagtuk anyuval az egészet. Amikor azonban tizenegynéhány évvel ezelőtt, negyvenévesen életet adtam a kislányomnak, mintha egész más fényben derengett volna fel bennem az a régi tengerparti délután. Hála Istennek, zökkenőmentesen szültem, a baba egészségesen érkezett, mégis a köldökzsinór elvágásának pillanatától belém költözött a félelem, hogy elveszíthetem. A szülészeten a fürdetni, pelenkázni tanító csecsemőgondozónak sem szívesen adtam oda a gyermekem, nemhogy a látogatóknak. Még a férjemmel szemben is voltak fenntartásaim ezen a téren. A sok stressz miatt hamar elapadt a tejem, így tejpor használatára kényszerültünk, de azt is kizárólag én akartam adni a kicsinek. Olyan falakat húztam magam és a kislányom köré abban az időszakban, amelyeken senki sem hatolhatott át, a házasságom is többször beléjük ütközött. Csak a férjem kitartó, bölcs szeretetének köszönhetem, hogy akkor sikerült együtt átvészelnünk a hullámvölgyet. A kislányunk első születésnapján éreztem őt újra igazán a társamnak, és ettől a ponttól már egyenes út vezetett egymás felé. Egy nyugodt, harmonikus időszak következett az életünkben, és ez egészen a lányom hatodik életévéig tartott. Nagycsoportos óvodás volt, és néhány játszótársától eltérően még tiszta szívből várta a Mikulást. Akkoriban három műszakban dolgoztam, gyakorlatilag csak főzni és aludni jártam haza, a családra fél óránál több sosem jutott. A férjemmel sem sokat beszélgettünk, csak úgy elvoltunk egymás mellett, így érthető, hogy nem avatott be a nagy december 5-i tervébe. Aznap járt a piros puttonyos ajándékozó a lányom napközijében, az édesapja pedig jónak látta kicsit még fokozni a hangulatot, így megkérte egy Mikulásnak beöltözött taxis barátját, hogy ő vegye ki a lányomat aznap a délutáni alvás után. Amint utólag megtudtam, az volt a terv, hogy a nagy szakállú idegen a férjem munkahelyére viszi a leánykát, ott vár rá az „apu-ajándék”, egy régóta kért, mindent (is) tudó baba. Utólag visszagondolva, nagyszerű volt az elképzelés, csak annyi volt benne a szépséghiba, hogy a párom sem nekem, sem a dadusnak nem szólt az akcióról. Igaz, a délutános óvónő tudott róla, neki azonban aznap hamarabb haza kellett mennie, a felvigyázót pedig elfelejtette beavatni a gyerekünkre váró meglepetésbe. Így aztán néhány perccel délután 5 óra után riadtan hívott a dada, hogy megkérdezze, tudok-e arról, hogy a lányomat egy Mikulásnak öltözött idegen férfi vette ki aznap az oviból. Nem tudom szavakba foglalni az érzést, ami akkor az egész lényemen végigfutott. Hosszú perceknek kellett eltelniük ahhoz, hogy legyen elég erőm felhívni a férjemet. Amikor végre megtettem, a kislányunk csicsergett bele a készülékbe. Mint parancsszóra indultak el a könnyeim a fojtogató félelmet felváltó indulat és megkönnyebbülés keverékeként. Így visszagondolva, mostmár tisztán látom, hogy ez a megtapasztalás tökéletesen felidézte bennem annak a hajdani tengerparti délutánnak a rosszat sejtető némaságát. Azóta jó pár év eltelt, és azt hiszem, túl vagyok ezen az egészen, szokom a kislányom kiskamasz énjét, azt, hogy most már nem kísérgethetem mindenhova. A férjemmel két éve különváltak az útjaink, de továbbra is egymás szövetségesei maradtunk. Mi több, már az sem okoz nekünk nehézséget, hogy felidézzük azt a feszültséggel teli mikulásestét, amiben én úgy elvesztődtem, mint egy rég várt ajándék egy feneketlen zsákban.
