Noéminél lazább, derűsebb teremtést nem igazán ismerek. Megannyi vicces történetbe keveredett eddigi fél évszázada alatt, pontosabban a hősnőjévé vált a kacagtató sztoriknak, amelyekben – a pillanat feszültségében – talán sokan nem látták volna meg a poént. De most nem célt tévesztett vonatozásokról vagy a közös otthonból egy kerek hétre kizárt családtagokról mesélt – egyetemi időszakában ez utóbbira is volt példa, amikor a szülei otthon felejtett kulcsát bezárta a harmadik emeleti tömbházlakásba, a sajátjával pedig elvonult Kolozsvárra –, hanem valami egészen másról, ami nevetős természetétől teljesen idegen. A kapcsolódás az említettekhez mindössze a helyszín, a kincses város, ahol első lakótársával, A-val az első egyetemi év kezdetétől a nyári szesszió végéig osztott meg egy pár lépésnyi albérletet.
– Az unokahúgom miatt mondom ezt el neked – tért máris a lényegre. – Tizenkettedikes a nővérem lánya, és látom, mennyire igyekszik megfelelni az oktatási rendszer elvárásainak, mennyire szorong attól, hogy kudarcot vallhat. Pedig hihetetlenül szorgalmas és kitartó. Ötödikes korától magánórákra jár matekból és románból, és még nem fáradt bele a mókuskerekezésbe, tehát minden esélye megvan a sikeres érettségire és egyetemi felvételire. Egy ideje a megszokottnál több időt töltök vele, és látom, ahogy egyre jobban magába roskad. Bármennyire nem akarom, A-t juttatja eszembe. Beszéltem neki róla, de nem igazán figyelt a történetemre, ezért határoztam el, hogy veled és általad még sok mindenkivel megosztom. Így talán több, az unokahúgomhoz hasonló címzetthez eljut az üzenet.
– Hogyan ismerkedtetek meg a szobatársaddal? – kérdeztem.
– A beköltözés napján találkoztunk először. A szüleink ismerték egymást, A. édesanyja kolléganője volt az enyémnek. Ők ketten találták ki, hogy milyen jó lenne minket egy fedél alá terelni az egyetemi évekre, legalább így megtanulok A-tól románul, ő pedig tőlem magyarul. Elég romantikus elképzelés volt ez anyuék részéről, és köszönő viszonyban sem volt a valósággal, az ugyanis már az első együtt töltött délutánon kiderült, hogy egyikünk sem szándékszik nyitni a másik felé. Nem az volt a baj, hogy más az anyanyelvünk, a személyiségünkből adódó különbségek emeltek falat közénk. Én mindig könnyedén vettem az életet, a fölöslegesnek érzett szabályokkal a világból is ki lehetett volna kergetni. A. már ismeretségünk első órájában közölte velem az elvárásait: a közös szobánkba szigorúan tilos kinti cipővel belépni (ezzel mondjuk valamilyen szinten egyet is értettem), ha zenét akarok hallgatni, használjam a fülhallgatót, neki ugyanis rengeteg tanulnivalója lesz, és zavarja a muzsika… A „legjobbat” a végére hagyta: senki nem látogathat meg a garzonban, sem barátok, sem családtagok, ő ugyanis nem bírja az idegenek társaságát, és különben sem szórakozni jöttünk ide, hanem azért, hogy elvégezzük az egyetemet, ő a jogot, és én mit is? Várakozásteljesen nézett rám, én meg meglepetésemben csak dünnyögni tudtam, hogy a bölcsészkart, és legszívesebben máris kiköltöztem volna ebből a márkában fizetett „zárkából” valahova a Szamos-partra.
– A későbbiekben sem sikerült összecsiszolódnotok? – szóltam közbe.
– Ennek éppen az ellenkezője történt. Én azelőtt is mindig zenével tanultam, a szobatársamat azonban ez kifejezetten irritálta, pedig mindig feltettem a fülest, hogy ne zavarjam. Annak a látványával sem tudott megbarátkozni, hogy én az ágyon elnyúlva olvasok, jegyzetelek, és közben jól érzem magam. Ő mindig az íróasztalnál ülve tanult, háttal nekem, de időnként felém fordult, és szigorúan tudtomra adta: érzi, hogy egyfolytában nézem, legyek szíves, fejezzem be. Pedig sosem volt szokásom másokat bámulni. Hát így éldegéltünk mi kettecskén. Minden második hétvégén felváltva utaztunk haza, az a külön töltött két és fél nap valószínűleg mindkettőnknek igazi megváltás volt. Sokáig igyekeztem betartani a lakótársam szabályrendszerét, a rám kényszerített magányt azonban egyre nehezebben viseltem. Egyik alkalommal, amikor A. volt a soros hazautazó, gondoltam egy merészet, és elhívtam magamhoz Vásárhelyről az akkori páromat. Úgy volt, hogy vasárnap este hazamegy, így nem találkoznak a hétfőn reggel érkező A-val, én azonban elnéztem a menetrendet, és sikeresen lekéstettem a barátom a szülővárosunkba induló vonatról. Így aztán nálunk töltötte az éjszakát, másnap pedig, bármennyire igyekezett időben lelépni, mégiscsak összetalálkozott az ajtóban a gyanútlanul érkező szobatársammal. Ebből aztán hatalmas ribillió kerekedett. Akkor dőlt el, hogy a következő egyetemi évet már külön életterekben kezdjük. Ha hiszed, ha nem, ezután évekig nem hallottam A-ról, pedig ugyanabban a városban mozgolódtunk. Igaz, ő sosem járt szórakozni, én meg annál inkább. A diplomaosztás után egy jó másfél évvel tett róla említést édesanyám. Sajnálkozva mesélte, hogy a kolléganője lánya kétségbeesetten próbál elhelyezkedni a szakmájában, de sehogysem sikerül neki, és emiatt már egészen depressziós. Talán még egy év telt el ezután, amikor egy nap anyu a tragédia hírével jött haza a munkából: A-t begyógyszerezve találták otthon a fürdőkádban, és már nem lehetett megmenteni. Bármennyire nem éreztem közel magamhoz az egykori szobatársamat, rettenetesen megrázott az önként vállalt eltávozása. Azóta legszívesebben minden, túl sok kötelesség alatt roskadozó fiatalnak beleordibálnám a fülébe: ne hagyd, hogy bármi elvegye tőled az élet szeretetét, hiszen ennél nincs fontosabb.
