Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Megyünk a csillogó avarban,
görgetve lábolunk bokáig.
Hete alig van, hogy barangoltam két kisunokámmal az ezer színbe öltözött, de levélszoknyáit lassan veszítő őszben. A csupaszodó bokrok árnyéka, mint valami röntgenfelvétel a csontvázat, lassan tárta fel az alkonyati erdő téralkotó művészetét.
Akkor ért hozzám, a hulló levelek mámorán át, Anavi Ádám édes-bús verse, Az ősz marasztalása:
Szép hosszú ősz – kopottak álma,
maradj meg nékünk még sokáig.
Hadd játsszanak tarlón a fürjek,
virulj kalinka, még ne kókadj!
Termékeny ősz, az elmúlt nyárért
szerelmeseknek még adós vagy.
Sok lány számítgat bő szüretre,
hogy megvegyék az új kelengyét,
cukrozd meg fényeddel a szőlőt,
hogy mustja édesebb legyen még.
Ne hagyd: a faggyal cinkosult szél
a fákat csupasszá cibálja.
Maradjon fenn a jegenyének
csúcsán a lombos bóbitája.
Csikésszenek kamasz legénykék
hegyoldalon, gyümölcsös kertbe,
célozzák le a bújt diókat,
amit karó meg szél se vert le.
Hadd vívjanak meg érte bottal,
ha összekapnak tán egy körtén. –
…A fák lerongyolt páholyukból
irigykednek e harsány csörtén.
Hát készüljünk rá… Hiszen, ha jön
a tél, hiába is rejtőzünk.
Megyünk a csillogó avarban. –
Ne hagyj még el, szép hosszú őszünk.
E fohásszal indulok újra útnak november ösvényein, itt-ott megállva. Ha kedved tartja, jer velem, kedves Olvasóm!
Meg is állok november 8-án: 1980-ban e nap halt meg Egerben a Kolozsváron született Szőkefalvy-Nagy Zoltán kémikus, a magyar kémiatörténet első mestere. 1939-ben szerzett vegytan-természetrajz szakos tanári oklevelet a Szegedre menekült Ferenc József Tudományegyetemen. 1939-1942 között a Kolozsvárra visszatért egyetem ásvány- és kőzettan tanszékén volt gyakornok, tanársegéd, majd a nagyváradi hadapródiskolában kémiatanár. 1949-ben került Keszthelyre, ahol a gimnázium igazgatója és tanára volt. 1952-ben hívták meg az Egri Pedagógiai Főiskola kémiai tanszékének vezetőjéül. Főként az ásvány- és kőzettan oktatásával foglalkozott. 1957-ben jelent meg első kémiatörténeti dolgozata, melyet közel száz szak- és ismeretterjesztő cikke követett. 1970-től tartott kémiatörténeti előadásokat a Debreceni Tudományegyetemen. Élete végén tagjául választotta a Nemzetközi Tudománytörténeti Akadémia (Académie Internationale ďHistoire des Sciences) is.
November 8-án, 1978-ban került tanzán föld Arushában Sáska László orvos és természetbúvár koporsójára. Orvosi tanulmányait Budapesten és Bécsben végezte. Az isaszegi körzeti orvos 1931-ben kerekedett fel, s Olasz Szomáliföldön telepedett le. Később Hailé Szelasszié abesszin császár családi orvosa lett, s megszervezte az abesszin hadsereg egészségügyi szolgálatát. Innen Arushába ment, ahol évtizedeken keresztül gyógyította a maszáj és kikuju törzs tagjait. Életem Afrika című önéletrajzi ihletésű művének első kiadását 1969-ben a bukaresti Ifjúsági Kiadónál Xántus János és Dáné Tibor gondozták. Gyűjteményeit szülővárosa természettudományi múzeumának szánta, az anyag egy része meg is érkezett Nagyenyedre…
November 9. E napon született 1875-ben Nagyváradon Moskovits Miklós szerves kémikus. Bécsi, charlottenburgi és budapesti tanulmányai befejeztével 1898-tól a nagyváradi szesz- és élesztőgyárban dolgozott, ahol több jelentős találmányát alkalmazták. Erről még Ady Endre is ír a Pusztul a lótusz című versében:
(…) A Nymphaea thermálisból
– Amint tudósítónk jelenti –
Néhány év múlva csokrot nem köt
Nagyvárad táján senki, senki!…
(…) Tenyészése máris sovány
S ami még terem, fölhasználja
A modern ipartudomány.
Ami virágot összeszednek,
Az mind földolgozásra vár,
Ugyanis likőrt gyárt belőle
A Moskovits Mór s Fia gyár…
Az élesztőgyártás megreformálása után szabadalmaztatta a benzinmotorok alkoholtartalmú üzemanyagának (benzin-alkohol-aceton elegy, „motalko”) gyártási eljárását. Aztán… Budapestre kényszerült. Megalapította az első magyar oldószergyárat; részben saját szabadalma alapján butanol-aceton gyárat létesített. Utolsó éveiben növényvédő szerek gyártásával is foglalkozott.
November 11. Márton napja. Szent Márton Pannóniában, Savaria városában született. Mivel Constantinus és Julianus császárok idején elrendelték, hogy a veteránok fiai harcoljanak az atyák helyett, Márton tizenöt évesen legionárius lett, bár akkor már régóta keresztény módra élt, s nemigen szerette a zord, kegyetlen katonaéletet.
A Szent Márton lúdja voltaképpen egy régi római étkezési szokásnak, illetőleg hagyománynak a továbbélése. Aesculapius ünnepén, amely éppen erre a napra esett, liba került az asztalra. A monda szerint a Capitolium lúdjai ébresztették föl a fáradt őrséget, amikor a gallok a várost éjszakának idején el akarták foglalni. Innen a lúd megtisztelő avis Martis neve, amelyből könnyen formálódott az avis Martini megnevezés. Ehhez utólagos legendai magyarázatot is költöttek: Márton alázatból a ludak óljába bújt, hogy püspökké választása elől kitérjen. Ezek azonban gágogásukkal elárulták, és így kénytelen volt a püspökséget elvállalni. A szombathelyi egyházmegye kispapjai a szent patrónus napján hagyományosan Márton lúdját ettek és bort ittak rá.
A bornak Szent Márton a bírája – tartja a mondás.
Egy kalendáriumi regula szerint „Márton napján ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál”. S ennek az időjárásjóslatnak van is némi igazságtartalma. A természettel bensőséges barátságban élő ember majdnem olyan jó meteorológus, mint az állatok. Bizonylatként álljon itt egy kis írás Áprily Lajostól:
Meteorológusok
Hogy a levelibéka sűrű megszólalása a lombok között, a muslicák örvénylő tánca a levegőben, vagy a szúnyogok tolakodó viselkedése esőt jósol, sokan megfigyelték. De aki sokat jár a természetben, más jós-jelenségekkel s más értesülésekkel is találkozik.
A havasi út mellett lakó Lázárral, a falu leghíresebb székely vadászával és pisztránghorgászával jártam egyszer a fenyvest. Medvékről és angol vadászvendégeiről beszélt nekem. Egyszer csak megszólalt az a messzire hangzó madár-rikkantás, melyet gyermekkorom óta nem hallottam.
– Fekete harkály – szólaltam meg, s képzeletemben már megjelent a piros sapkás, hatalmas csőrű, gyönyörű madár.
– Az. Fekete horokáj – ismételte a szót Lázár a maga nyelvén.
Újabb rikkantás hallatszott, válasz is érkezett reá.
– Mindig így nyugtalankodik – folytatta Lázár –, ha időváltozás készül. Megfigyeltem.
Ha pedig Lázár megfigyelt valamit, az úgy is volt.
Itt, a mi gyümölcsöseinkben sohasem járt fekete harkály. Fenyvesrengetegek madara. De annál több van rokonából, a kisebb testű zöldharkályból. Klü-klü! – hasít bele a tavaszi csendbe a hang, s már látod, hogyan száll „girlandozó” hullámos repüléssel egyik fatörzstől a másikig. Klü-klü! – válaszol a társa, s van olyan nap, hogy egész estig hallod a hangjukat. Fény van benne, tavaszi fény. Megfigyeltem, ha nem is lázári magabiztossággal: a zöldharkály „nyugtalankodása” is időváltozást jelent…
Az ősz viselkedéséből találgatni szokták: milyen telünk lesz.
– Az idén korán jön a tél s szigorú lesz – mondta egy tapasztalt, öreg kisoroszi ember.
– Miből gondolja? – kérdeztem.
– Abból, – felelte, – hogy a giliszta már mélyre húzódott a földbe. Tegnap ástam.
A visegrádi erdész így informált:
– Nagy telünk lesz. A napokban meglőttünk egy rókát. Olyan vastag bundája volt, amilyent soha az életben nem láttam.
Én pedig kimentem két unokámmal – november volt – a házunkkal szemben fekvő hegyoldalba. A bokrok alatt sárgán világított a száraz lomb, a bokrok fején az iszalag vattafehér, bolyhos termése lengedezett. Hirtelen mókust pillantottunk meg a földön. Megszoktuk, hogy a fürge kis állat ilyenkor felmenekül az első fára. De ez nem így tett. Futott-futott előttünk az út menti bokrok között, s még bukdácsolt is közben. Utánaszaladok, s majdnem elérem. És mit látok? Nagy iszalag „vattacsomót”, valóságos labdát tart a két „kezében” s azzal igyekszik előre hátsó végtagjain. Ezért nem tud felszaladni a fára, s ezért halad olyan bukdácsolva. Egy kis ügyességgel talán el is foghatnók. De hagyom, hogy tovább bukdácsoljon. Hagyom, hogy vigye azt a vattacsomót az odváig s bélelje ki vele jól. Mert az a kis bájos meteorológus valamit érez, s azt szeretné, hogy nyugodt legyen a téli álma.
– Nagy telünk lesz – mondom a két unokámnak.
S az is lett. Hetekig át lehetett járni a befagyott Duna jegén a szigetre…
A múlt évben pedig ezt mondta nekem ismerősöm, a Duna egyik fő-halásza:
– Enyhe lesz a tél.
– Honnan tudja? – kérdeztem.
– Soványak a halak.
– És mi köze van a halak soványságának az időjáráshoz? – kíváncsiskodtam.
– Megfigyeltem – mondta ki az öntudatos lázári szót –, hogy amikor nagy tél közeledését érzi, nagyon mohó a hal, sokat eszik. Hizlalja magát, előkészíti a testét a hosszú télre. Most pedig sovány.
Bizonytalankodtam: higgyek-e ennek a megfigyelésnek. De figyeltem az időjárást. A halaknak igazuk volt. Enyhe volt a tavalyi tél.
Tisztelet tehát az időjós állatoknak, akiknek nem téved a meteorológiai jelentése.
Mai utolsó megállónk 1887. november 17. E napon látta meg a napvilágot az a költőnk, aki nemcsak csodálta, de mélyen értette is a természetet.
Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2024-ben, 129 évvel azután, hogy Wilhelm Conrad Röntgen felfedezte az X-sugarat