Roland mintha kimaradt volna a sorból, amikor a bátorságot osztogatták.
Senki nem képviselhette volna nála jobban a „gondoljuk meg még egyszer” embertípust, azt, aki kézzelfogható és láthatatlan korlátokkal bástyázza körül mindennapjait. Végül mégis sikerült kilépnie a komfortzónából, addig azonban hosszú utat kellett bejárnia.
– Anyukámtól örökölhettem a túlzott óvatosságot – jegyezte meg beszélgetésünk elején. – A nyolcvanas évek végén kisiskolás voltam. Anyu minden este villanyoltás után a lelkemre kötötte, hogy viselkedjek rendesen az osztályban, ne hangoskodjak, és ha egyes diáktársaim el is vigyorodnak a reggeli himnuszéneklés alatt, én mindenképpen őrizzem meg a komolyságomat. Nem értettem a szavai jelentőségét, azt viszont éreztem, hogy nagy baj lesz, ha nem engedelmeskedem. Az is homályos volt számomra, miért rezzen össze, ha fényes nappal a boltból, piacról hazafelé menet lépéseket hall a háta mögött. Az anyai nagyszüleimmel laktunk, akik nyugodt, kiegyensúlyozott emberek voltak, de őket sem kérdeztem soha a félelem okáról. Édesapámról sem faggatóztam, ő is a „tabutémák” közé tartozott.
– Apukád nem élt veletek?
– Kétéves koromban szökött ki Magyarországra, nem is maradt róla semmilyen emlékem, csak egy doboznyi fehér-fekete fénykép a gyermekkorából és pár színes közös fotó. Anyu jóval a rendszerváltás után mesélte el apám távozásának történetét. Tamásin nyaraltunk, közel a magyar határhoz. Napközben együtt volt a család, fürödtünk, sétáltunk, az esti kártyázás, iddogálás azonban a férfiak szórakozása volt. Anyám nem sejtette, hogy a házigazdánk apámmal és még két vendéggel miről egyezkedik órákon át. Csak az indulás napján tudatta vele apám, hogy éjjel átkelnek a határon. Nem kérte, hogy tartson vele, tudta, mekkora a kockázat. Azt mondta, ha sikerrel jár, idővel mi is követhetjük. Anyám, persze, kétségbeesett, de nem tudta lebeszélni a tervéről. Én még túl kicsi voltam ahhoz, hogy bármit is felfogjak az egészből, de állítólag egész nap nyűgösködtem, csak a baj volt velem. Anyám átvirrasztotta az éjszakát, és még két napig tűkön ült, mire apám telefonon értesítette, hogy megérkezett. Megígérte, hogy amint tud, jelentkezik, anyu pedig évekig várta a pillanatot. Egyszer aztán jött egy levél, amiben apám tájékoztatta édesanyámat, hogy megismert valakit, válni szeretne. Minden a legnagyobb csendben zajlott, nekem legalábbis gyermekként fogalmam sem volt semmiről. Amikor anyám sok év múlva ezt elmesélte, olyan volt, mintha egy sötét szobában hirtelen felkapcsolnák a villanyt. Egyből megértettem, miért féltett annyira az iskolában és az utcán. A kommunista rendszer pókhálójában apám miatt könnyű prédának számítottunk. De szerencsére soha nem ért semmilyen bántalom.
– Miután mindenre fény derült, megpróbáltad felvenni a kapcsolatot édesapáddal?
– Nem, soha. Sokáig haragudtam rá azért, amit anyuval tett, aztán az indulat helyét átvette a közöny. Ő sem keresett, akkor én őt minek?
– Milyen volt a tinédzserkorod?
– Szinte észrevétlenül telt el. Kamaszként is félénk, visszahúzódó voltam, ha lázadtam is a világ ellen, arról senki sem tudott. Rengeteget olvastam, főleg kalandregényeket, számomra ez volt a szabadság állapota. A középiskolában a jó közepesek közé tartoztam, az azonban eszembe sem jutott, hogy egyetemre menjek. Az érettségi után elég nehéz időszak következett, hetekig ki sem mozdultam a házból.
– Nem voltak barátaid?
– Egy volt csak, de tudtam, hogy ő ősszel megkezdi Kolozsváron az egyetemet. A helyzetet az is bonyolította, hogy anyu összejött egy kollégájával, és egyik napról a másikra hozzá költözött. Nagymamám akkor már nem élt, az idős, beteg nagyapám rendezése így többnyire rám maradt. Anyu, persze, mindegyre jött, ételt hozott, pénzt adott, csak lelkileg nem támogatott, pedig az lett volna a legfontosabb. Borzasztó volt látni, hogy épül le napról napra az az ember, aki gyermekkoromban a biztonságot és a derűt jelentette. Végig mellette maradtam, amikor azonban eltávozott, nem találtam többé a helyem a lakásban. Kószáltam céltalanul a városban, anélkül, hogy bármit is érzékeltem volna a külvilágból. Egy nap aztán rám köszönt egy volt osztálytársam. Elmondta, hogy Németországba készül dolgozni öregotthonba, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem vele tartani, mert van még egy betöltendő hely. Első hallásra képtelenségnek tűnt, végül mégis elkértem az intézményt működtető apácák címét. A középsuliban németes voltam, így nem esett nehezemre megírni a bemutatkozó levelet. Pár hét múlva meg is érkezett a válasz. A kétezres évek elején, ugye, még nem volt elterjedve az internetes kommunikáció, de így személyesebb, bátorítóbb is volt az apácák levele és a meghívó, amit küldtek.
– Milyen volt a kint töltött idő?
– Egy egészen új, színes világ tárult elém. Sok erdélyi fiatal jött dolgozni az otthonba, persze, más országokból is voltak jelentkezők. Remek csapatot alkottunk, a munkában segítettük egymást, hétvégén, amikor csak lehetett, utaztunk. Ha meggyűjtöttük a szabadnapokat, kisebb körutakat is tehettünk. Olyankor az is előfordult, hogy valamelyik vonatállomáson töltöttük az éjszakát. De ennek is megvolt a varázsa. Egyébként az apácák és a gondozottak is nagyon kedvesek, nyitottak voltak, gyakran szerveztek velünk társasjátékestéket, és a közös tortasütés is a heti program része volt. Ott, az otthonban ismertem meg a páromat, egy székelyföldi lányt. Több mint tíz éve házasodtunk össze, két lányunk született.
– Hol éltek?
– Az ő városában. Most a világításra jöttem haza, és pár napot még maradok, mert a nagyszüleim sírjánál vannak még elintéznivalók. Rajtuk kívül más nem köt ehhez a városhoz, így, amint lehet, el is megyek.
