„Akácos út…”
Bukaresti metróállomás, késő délután. Most van a csúcs, zsúfoltság a mozgólépcsőkön. A szokásos fásultság és türelmetlenség mellett érezni valami kellemeset is, mintha lobogó pántlika úszna a levegőben. Zene szól. Egy hegedű.
Bukaresti metróállomás, késő délután. Most van a csúcs, zsúfoltság a mozgólépcsőkön. A szokásos fásultság és türelmetlenség mellett érezni valami kellemeset is, mintha lobogó pántlika úszna a levegőben. Zene szól. Egy hegedű. A hegedűsön bő nadrág, felhajtott gallérú zakója alatt fekete pulóver. Borostás arcú öregember, aki így keresi a kenyerét. Mellette nyitott hegedűtok az adományokból összegyűlő aprópénznek.
Aki metrón érkezik, az siet tovább, tülekedve árad a tömeg, ilyenkor senkinek sincs kedve aprópénz után kutatva a zsebébe nyúlni. Pedig szépen szól a hegedű, megérdemelne egy kis figyelmet. Ellágyultan és meghatódottan hallgatom: „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…”
A nagy pillanatok mindenhol nagy pillanatok, még a metróállomáson is. Én azzal érzékelem ezt, hogy az ismerős nóta nem enged tovább, szinte a nyakamra tekeredik a szépséges dallam. Kiválok a tülekedő sorból, és friss levegőt véve nekidöntöm a hátam a metróállomás kőoszlopának. Emlékek tárháza nyílik meg előttem, s ebben a pillanatban megesküdnék arra is, hogy látom az akácfák virágzó sorát a mi hajdani kis utcánkban.
Az utasok közül senki nem áll meg a hegedűszóra. Azaz mégis akad egy mulató vendége a hegedűsnek. Ugyanolyan, mint ő, megöregedett, kopottas ruhájú férfi. A hegedűs jó ismerőse lehet, s valószínű, hogy most azért jött le a mozgólépcsőn a térről, hogy bekukkantson a hegedűtokba. Ugyan mennyi gyűlt már össze a muzsikálásból? Elég lesz kettőjüknek egy szerény vacsorára?…
Toporog egy ideig a hegedűs körül, a muzsika őt is megejti varázsával, a szívébe hatol, a fülébe zokog a hegedűszó.
És akkor észreveszem: alig mozdítva felemeli jobb kezét. Azaz: csak a mutatóujját. A lakodalmakban szokás így mulatni faluhelyen, ezzel a kedves mozdulattal jelezve a jókedvet. Az ilyen mozdulatot csak egyetlen szó követheti: hej! Meg egy másik mozdulat: kissé össze kell ütni a bokát. És ahogy nézem: pontosan így következik. Úgy éreztem magam, mintha egy régi erdélyi szépséges falusi lakodalomban volnék, ahol azon tűnődöm, hogy milyen is lehet a menyasszonyi tánc?
Mivel sietős az utam, továbbindulok, de hazafelé tartva újra erre veszem az irányt. Most már ráérek jobban megfigyelni a hegedűst, s arra gondolok, mi lenne, ha most odalépnék, és száz lejt dobnék a hegedűtokjába s ujjal a magasba mutatva azt jelezném: húzza hangosabban!
Ehelyett leülök a közeli padra, és úgy hallgatom a hegedűszót. A nóta most más, talán egy oroszos dallam.
Kihasználva a szüneti időt, bátorságot öntök magamba, és a hegedűsre magyarul ráköszönök: – Jó estét kívánok! – Ön magyar? – kérdezi tőlem románul. – Igen, az vagyok. Az én édesapám is magyar ember volt, meséli a muzsikus, gyermekkoromban tudtam is magyarul, de már elfelejtettem. Édesanyám lipován asszony volt, a családban legtöbbször románul beszéltünk. De látja, megmaradt az emlékezetemben apám kedvenc nótája, és ezt is elhegedülöm, valahányszor kiállok egy térre zsebpénzt keresni a kis nyugdíjamhoz. Egyedül élek, a feleségem rég meghalt, két gyermekem valahol a nagyvilágban.
Összeszorul a szívem, az összes nálam levő pénzt beteszem a hegedűtokba. Felcsillan a hegedűs szeme, és kezébe véve vonóját, ismét felharsan a metróállomásban az ismerős nóta: „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…” És egyre hangosabban húzza, cifrázza az éneket, megállítva vele bennem az időt, és nagyra növesztve a múltat. Felszakad gondolatban a sok emlék, s előveszem a zsebkendőmet, mert érzem, hogy megnedvesedik a szemem. Vagy csak az állomás huzatos?
Bányai László
